Már idejét se tudom pontosan, mikor hagyhattam fel a Six Feet Under-lemezek habzsolásával, de arra emlékszem, hogy egy idő után ugyanúgy ráuntam a sok egykaptafa albumra, mint a spagetti/pizza-diétára. A Chris Barnes Művek kitartó rajongójának lenni komoly kihívás, mint ahogy két Six Feet Under-album között különbséget tenni sem pofonegyszerű feladat. A csapat legelső lemeze talán máig a legjobb is a sorban, aztán akadtak még szórakoztatóbb alkotásaik, de végül csak mindent ellepett a középszerű mocsári posvány. Most itt a tizenegyedik mű, és a legnagyobb kérdés az, hogy van-e ennek értelme.
Erre az albumra már maga Barnes úgy érezte, hogy szükséges lesz egy alapos vérfrissítés, így lecserélte társait a paródiabanda Cannabis Corpse legénységére, és velük írta meg, illetve rántotta fel ezt az új munkát. Azt most hagyjuk, hogy Barnesnak egy olyan zenekar segít be, amelyik pont a hörgőgép első csapatát, a Cannibal Corpse-ot hivatott kifigurázni, és most pedig ahhoz a csapathoz ugrottak be, amelyik gyakorlatilag maga is a stílus egyfajta paródiája. Mindez semmit sem számítana, ha a végeredmény jobb lenne, vagy legalább kicsit más, mint az előző tíz Six Feet Under-anyag. De nem. Illetve valamelyest talán.
Kíváncsiságból visszaástam a csapat előző, általam elhanyagolt lemezeihez, és a két évvel ezelőtti Unbornnál meglepődtem. Egész korrekt az az anyag, sőt, mi több, a banda kereteihez képest változatos is volt. Az eddigi tizenegy lemezükből azonban így is ha három olyan van, amit érdemes lenne meghagyni, a többit nyugodtan törölni lehetne a death metalos kollektív tudatból. E három album közé az új aligha férne be.
A nyitó Gruesome azonnal eloszlat minden kételyt: ez itt a Six Feet Under, és ha ez nem tetszik, jobb, ha tovább állsz. Mázsás zakatolás, némi darálás, egyébként minden a régi. A gitárszólók mondjuk egész pofásak, Brandon Ellis élvezetes húrpörköléseket produkál végig a lemezen. De a tempók terén ez a korong ismét egy vontatottabb, javarészt középtempós eresztés, így hamar unalomba is fullad a dolog. Chris egysíkú bugyborékolása sem segít a helyzeten, de hát aki kedveli a bandát, annak ezzel se lesz baja. A címadó egészen ragadós darab, koncerteken biztos sikert fog aratni, emellett a Lost Remains erős dal még, itt hallhatóan végre élvezte is a hangszeres szekció a muzsikálást, nem csak rutinból zenéltek. A záró Compulsion To Brutalize pedig a legjobb tétel a lemezen, mivel ez az utolsó. Ja, hogy ezeken kívül is vannak még dalok a Crypt Of The Devilen? Nem emlékszem.
A Six Feet Under zenéje valóban annyira primitívre csupaszított, ösztönszerűen zsigeri, mintha előemberek találták volna ki. Ami nem rossz dolog, csak épp minek? Szóval aki eddig is az ő borítóikra csorgatta a nyálát, netán a csengőhangja is a War Is Coming (amit a munkahelyen is mindenki értékel), rohanjon a legközelebbi számítógéphez, okostelefonhoz, és kaparhatja is lefelé szélessávon az új albumot. A többiek meg egyáltalán minek olvasnak még Six Feet Under-kritikákat?