Nyomtatás
Kategória: CD kritika
Találatok: 5173

sixfeetunder_cA legutóbbi Six Feet Under-lemez kapcsán azon sajnálkoztam, hogy Chris Barnes nem érlelte még egy kicsit a dalokat, hiszen akkor talán már a felvételek után csatlakozott egykori kolléga, Jack Owen is hozzátehette volna a magáét az albumhoz. A Cannibal Corpse klasszikus felállásának két oszlopa most már együtt rakta össze a folytatást, viszont ami jött a réven, elment a vámon. Zeneileg valóban jobb, karakteresebb lett a Nightmares Of The Decomposed a Tormentnél, ám Barnes egész karrierjének leggyengébb énekesi teljesítménye nemcsak lehangoló, hanem érthetetlen is rajta.

Owen riffelése, szólómunkája itt-ott adott a daloknak némi enyhe klasszikus Cannibal-bukét, valamivel technikásabb is az összkép a bandától megszokottnál, de a stílus alapvetően azért változatlan: szimpla tempókra, nyers, groove-os, direkt riffekre épülő death metal ez továbbra is. Vagyis a Six Feet Under Jackkel is Six Feet Under maradt. Mint írtam, a dalok ugyanakkor egyértelműen erősebbek, körvonalazottabbak, fogósabbak, mint a meglehetősen fantáziátlan Tormenten. Ez olyasmi, amit nem lehet különösebben megmagyarázni, egyszerűen érzi az ember, ott van-e a szikra, vagy nincs. Owen belépése egyértelműen friss vért hozott a bandába, bár persze ez is helyén kezelendő: ötvenes arcokról beszélünk, akik rég kiírták magukból a fontos, meghatározó dalaikat, teljesen értelmetlen tőlük világmegváltásra számítani. De már első hallgatásra is számos gyilkos riffre, erős pillanatra kapja fel a fejét a hallgató: a gyorsabb, tekerős szólóval ellátott Amputator nyitás mellett csak méltatni tudom az olyan nóták gitáralapjait is, mint a The Noose, a Blood Of The Zombie, a Drink Blood Get High vagy a Labyrinth Of Insanity. Lelkesedni mégsem tudok, és ennek most elsősorban Barnes teljesítménye jelenti az okát.

megjelenés:
2020
kiadó:
Metal Blade
pontszám:
6 /10

Szerinted hány pont?
( 32 Szavazat )

Fogalmam sincs, mi történt emberünkkel az elmúlt három évben, de egyértelműen másképp énekel itt, mint eddig. Az öblös, bugyborékoló, összekeverhetetlen hörgés helyett/mellett számos dalban furán, netán egyenesen hibásan ritmizált, harákoló kiabálás-ordibálás dominál, amit igencsak kellemetlen hallgatni. Főleg, hogy ez az egész mindennek tetejébe még megmagyarázhatatlanul erőtlen is... A The Rotting című darab tökéletesen megmutatja, mire gondolok: a zenei kiindulópont tök jó – nem kevés régi Cannibal-érzés rejlik benne –, Chris azonban totálisan hazavágja az egészet ezzel a töketlen, amatőr benyomást keltő acsarkodással. Amikor pedig még elrekesztett disznóvisítás-szerű hangokat is hallat, konkrétan nehéz megállni röhögés nélkül. Most akart elkezdeni kísérletezni? Ennyi év után mára fáradt el a torka? Netán annyit szívott az utóbbi három évben, hogy elfelejtette, hogyan csinálta azelőtt? A válaszokat nem tudom, de erre egyszerűen nincs és nem is lehet magyarázat, főleg, hogy számos helyen kimondottan tetszetős dalokat tesz tönkre...

Mindezzel most persze nem azt akarom mondani, hogy a Nightmares Of The Decomposed a klasszikus Barnesszal megkerülhetetlen mestermű lenne. Töltelékek így is akadnak, ráadásul ebből a viszonylag egysíkú muzsikából még ez az amúgy korrekt 43 perc is sok egyvégtében. A dobsound is lehetne masszívabb, erőteljesebb. Owen viszont eléggé odatette magát, ezen nincs mit vitázni, szóval ha nem lenne ilyen az ének, egy egész jó kis Six Feet Under-lemezről tudnék beszámolni. Így viszont megint hiányérzettel áll fel az ember, miután lepörgött az album. Chris mellett végre megint ott áll valaki, akire támaszkodhatna, ő viszont nem élt a lehetőséggel, és ezúttal rajta úszott el a végeredmény. Biztos vannak, akik tudják értelmezni mindezt – én nem tartozom közéjük.