CD kritika

Nem tagadom, nem is nagyon tudnám: ez a kritika a duzzogó Guns N' Roses-rajongó szemüvegén keresztül akart és fog is megszületni. A Not In This Lifetime turné és az Appetite For Destruction-újrakiadás kapcsán írt szösszeneteimből is eléggé egyértelműen kiderül, hogy hol látnám legszívesebben a banda legendájának egyik fő letéteményesét, Saul „Slash" Hudsont – természetesen a stúdióban, W. Axl Rose társaságában. Nem mondom, hogy elfogadtam azt a tényt, hogy valószínűsíthetően még évekig nem hallunk új GN'R-dalokat, de megbarátkoztam a gondolattal. Ez viszont nem azt jelenti, hogy eleve nem akartam szeretni a nagyon is beszédes című Living The Dreamet. Éppen ellenkezőleg, az egész, rendkívül kusza és rejtélyes sztori egyik értelmezhető kimenete éppen az lett volna, ha Slash készít most egy olyan szólólemezt, amivel helyre teszi a hiányérzetünket, ami berúgja a kaput és elégedett csettintésre ingerel, hogy lám, bőven van még puskapor a raktárban. Nos, a Living The Dream nem éppen ilyen típusú album.

Azon már el sem kezdek tűnődni, hogy a jelen anyag mennyiben tekinthető a gitáros szólópályafutása részének, vagy hogy hányadik korszak milyen sorszámú megjelenése. Nevezzük akárhogy, az én szememben 2012 környékén összeállít egy komplett zenekar Slash körül, amelyhez énekesként a roppant megbízható és kreatív Myles Kennedy csatlakozott énekes/gitáros/dalszerző partnerként, ez pedig a harmadik lemez az immár hivatalosan is SMKC rövidítéssel azonosítható bandától. A két alapemberen kívül a többiek szerepe lehetne akár mellékes is, hiszen az új dalok is kivétel nélkül a Slash/Kennedy művek termékei – a csapat többi tagja (gondolok itt elsősorban a szinte szürreálisan nagyszerű bőgős/vokalista Todd Kernsre) majd inkább a koncerteken kaphatnak komolyabb szerepet. Elhangzott persze, hogy valódi csapatmunka folyt a stúdióban, amit én egy percig sem kétlek, de előzetesen is nyilvánvaló volt, hogy a Living The Dream fokmérője mégiscsak a meghatározó páros teljesítménye lesz.

Roppant furcsa a lemez időzítése, hiszen egy normális világban Kennedy jelenleg a szólólemeze további promótálásával, Slash pedig a GN'R-reunion körüli teendőkkel lenne elfoglalva, de a helyzet nagyon úgy fest, hogy egyik helyen sincsenek különösebben elvarratlan szálak. Ebben a fura szituációban pedig hőseink azt tették, amihez a leginkább kedvük volt: dalokat írtak, és fel is vették azokat, mert miért ne. Egészen más ma Slash és az SMKC megítélése, mint volt legutóbb, a World On Fire lemez környékén, de ahogy a GN'R, úgy Slash is nyugodtan megteheti, hogy félreteszi az elvárásokat, és csakis az adott körülmények között megvalósítható maximumra törekszik. A gitárosról annyit már egyértelműen megtudhattunk, hogy szeret minden egyes kidolgozott témát felrakni a lemezeire, bőven szállítva ezzel töltelék dalokat is, de értékelhetetlen, vagy akárcsak színvonal alatti munkát még sosem adott ki a kezei közül. A Living The Dream sem az, egyszerűen csak szokni kell azt a lelazult hangulatot, amelyben megszületett, és átadni magunkat neki.

A megjelenés környékén legfeljebb erős közepesként indított nálam az aktuális album, az előzetesen kihozott dalokat pedig egy idő után már inkább nem is figyeltem, annyira elkedvetlenítettek az addig hallottak. Szerencsére azért utóbb bebizonyosodott, hogy ez is egy olyan lemez, ami egyben, rendes cuccon hallgatva beeszi magát a bőr alá, és végül a maga teljességében utat talál az agyba. Ettől még persze az egyértelmű negatívumokat továbbra is érzékelem, és itt elsősorban nem a minden esztétikai érzéket nélkülöző borítóra, a bután tördelt, semmitmondó bookletre, vagy a meglehetősen izgalommentesre kevert soundra gondolok. Sajnos úgy fest, hogy Slashék nem tudnak olyan rövid lemezt készíteni, ami ne tűnne mégis túl hosszúnak. Itt most szó sincs a World On Fire semmivel sem indokolható megalomániájáról e téren, tizenkét dalt kapunk 52 percben, ami megfelel a klasszikus leosztásnak, de még így is ki lehetne gyomlálni pár kevésbé meggyőző részletet, elsősorban a lemez közepe tájáról. Mindez viszont simán elfogadható most ebben a formában, hiszen akadnak kimondottan erős momentumok is.

A valóban unortodox dolgok a keretes szerkezet szabályai szerint a második és az utolsó előtti dalban bukkannak fel, és jellemző módon egymástól is gyökeresen eltérnek ezek a témák. Előbbi egy AC/DC-standard is lehetne, míg utóbbi egy kifejtős, epikus merengés a múló évekről, ennek megfelelő hangszereléssel. Ismét hangsúlyozom, nem érdemes felfokozott elvárásokkal közelíteni ehhez a koronghoz, hiszen nincsenek itt stadionhimnuszok vagy akár csak különösen zseniálisan eltalált alaptémák sem, ez a főszereplők bevallása szerint is egy „gyerünk, csináljuk" típusú album, és ezt érezni is rajta, a jó értelemben. Az album balladáihoz tartoznak talán a legjobb sztorik, hiszen a szimpla, fülig szerelmes, tábortűz mellett éneklős Lost Inside The Girlről így kiderül, hogy Kennedy valójában a közösségi média mindenkit lemeztelenítő hatásáról ír benne. A The One You Loved Is Gone alaptémáját pedig Slash a The Walking Dead sorozat számára írta, ahová nem túl meglepő módon nem kellett, viszont az énekes egy roppant megható szöveget kanyarított rá a turnézó zenész végtelen magányáról, amint a kutyáját (!) a szüleinél kell hagynia, és ennek minden kínját elszenvedi...

Szóval nem kell a Living The Dreamet túlgondolni, vagy másnak gondolni, mint ami lenni akar. Slash ezt az Aerosmith-ízű középtempózást érzi és érti leginkább, ebben van otthon, és nem is lépdel kifelé a komfortzónából. A The Call Of The Wildból például tökéletes nyitódal lesz az új turnén, és akad itt még pár további remek koncertnóta, sőt, minőségi andalgásra is lehetőség nyílik. Bár összességében mindenképpen gyengébb a közvetlen elődöknél, pontozási rendszerünk „élvezetes, de nem eget rengető album" kitétele számomra tökéletesen megállja itt a helyét. Sokat hallgattam, sokat is fogom, amíg a The New-found Democracy el nem készül abban a bizonyos Műhelyben.