Finoman szólva is elég nagy hullámokat ver a kommentszekciókban az új Slipknot, én pedig akár szó szerint megismételhetném bevezetőként itt, amit a We Are Not Your Kindnál leírtam három évvel ezelőtt a nagy bandák mély beágyazottságáról meg a rajongók gyökeresen eltérő alapállásáról. Mondanom sem kell, természetesen szó sincs olyasmiről, hogy a The End, So Far valami egészen gyökeresen radikális reformot, paradigmaváltást, színvonalcsökkenést hozna közvetlen elődjéhez képest, hiába élik meg sokan így. Persze azzal együtt, hogy összességében korrekt és jól hallgatható az új cucc pár nagyon komoly csúcsnótával, azon sincs mit vitázni, hogy Corey Taylorék is egyértelműen kiírták már magukból a legerősebb dolgaikat. Viszont ez sem újdonság.

Noha a mai korszellem egyre inkább az önálló dalokról szól, nem a komplett nagylemezekről, meggyőződésem, hogy a rocktáborban továbbra is nagyban befolyásolja egy-egy friss mű megítélését annak felépítése, illetve az ezen a téren tapasztalható esetleges vadhajtások. Ebből a szempontból az új Slipknot legszélsőségesebb húzása teljesen egyértelműen a lemezt zongorával, meglehetősen fátyolos hangulatban nyitó Adderall. Meggyőződésem, hogy a kezdés miatt sokaknál eleve hendikeppel indult a The End, So Far, és igen, ez az egyszerre klasszikrockos és alteros darab kábé nem is állhatna távolabb mondjuk az Iowától. Én ugyanakkor így sem hallok benne semmi olyat, ami ne férne össze a Slipknotról alkotott képemmel. Mint ahogy nem térnék ki a hitemből egy agresszív dubstep/drum'n'bass/indusztriális tételtől vagy egy new wave-es felhangoktól sem mentes dark-hömpölygéstől sem, ha éppen ilyesmiben mártóznának meg. Szerintem ennél a csapatnál szinte bármi működhet, elég sokszor bebizonyították, hogy magasról tesznek mindenféle elvárásra, skatulyára.

Az indítás tehát kimondottan bátor, nyilvánvalóan nagyon is tudatos húzásról beszélünk, ami egyvégtében hallgatva sajátos atmoszférát teremtve fordít rá az anyag egészére. Ugyanakkor a folytatásban a legutóbbi lemezen is hallott, kiegyensúlyozottabb Slipknot veszi át a főszerepet. Néhol pszichopata módon durvák és vérhányóan brutálisak, néhol a másik végletet hozva roppant dallamosak, és a kettő persze együtt is megy nekik, ha épp olyanjuk van – ebből a szempontból én nem hallok egetrengető eltérést a We Are Not Your Kindhoz képest. Ennek a lemeznek is megvan a maga sajátos arcéle, el tudom fogadni, ha valakinek jobban tetszett az előző, az azt megelőző, vagy akármelyik, viszont mindenképpen abszurd túlzás olyasmiket fröcsögni, hogy a legutóbbi remek volt, ez meg egy rakás szar. Egyszerűen nincsenek efféle kilengések, természetesen nem tűnt el egyik albumról a másikra a zenekar irgalmatlanul professzionális zeneszerzési, hangszerelési tudása, még ha Paul Gray halála, majd a tavaly szintén elhunyt Joey Jordison távozása egyértelmű paradigmaváltást is jelentett náluk. Ha időt adsz az új lemeznek, és nem írod le egy-fél-negyed hallgatás után annyival, hogy „ezek már eladták magukat", „oszoljanak fel", meg „bezzeg 1999-ben még milyen jók voltak" (naná, hiszen te is még csak 14-18-21-akármennyi voltál...), mint tették azt sokan gyakorlatilag a bemutatás pillanatában, természetesen felfedik magukat a finomságok, megragadnak az agyban a dallamok.

Mint írtam, ezzel együtt sem kell túldimenzionálni a The End, So Far jelentőségét: ez egy bejáratott, nagy banda aránylag sokadik lemeze néhány kiugró pillanattal, néhány tipikusabb darabbal meg pár eseménytelenebb tétellel. Az első kategória versenyzői között mindenképpen a Yent említeném meg elsőként, ez a sötéten, vészterhesen építkező, majd a refrénre még minden dallamossága ellenére is a szokásos mániákus elborulást hozó darab határozottan óriási, és sokadik hallgatásra is tud újat mutatni. Ennyit arról, hogy a mai Slipknot már nem tud jó dalokat írni... Akinek ez sem elég, az tényleg nem tudom, mit akar hallani ezektől az ötvenet karcoló csókáktól. A jellegzetes lánctalpas-blastbeates-zajozós-groove-os témák közül nálam most a Hive Mind a befutó a maga összekeverhetetlen zakatolásával és tökéletesre kerekített, jellegzetes poszt-grunge-os kórusával, de az Adderall után a lemez első bombájaként robbanó The Dying Song meg a blastbeates, a megszokott őrjöngést hozó The Chapeltown Rig is bivaly versenyzők ebben a futamban. Olyan slipknotosak, és kész, tökre rendben vannak. Nem, egyik sem (sic) meg Disasterpiece, de hát aki a mai Metallicától is halálkomolyan Jump In The Fire-t meg Fight Fire With Fire-t vár, hogy aztán őszintén felháborodjon minden lemez után, mert megint nem kapta meg, az valami nagyon furcsa műsort néz, még ha nem is képes észrevenni ezt. És ilyenkor sosem az adott zenekarok készülékében rejlik ám a hiba...

Az Adderall mellett a lemez legmeglepőbb dala az Acidic beteg, kifacsart szörnyeteg-bluesa, érdekes pihenő az album második felében, bár ez nyilván idézőjelben értendő, hiszen nem éppen habkönnyű darabról beszélünk. Viszont ragad, mint a légypapír. Érdemes még megemlíteni a leállós-lassú, tenyérizzasztóan lappangó feszültséget rejtő Medicine For The Deadet kissé pszichedelikus, de némi filmzenésen teátrális jelleget sem nélkülöző refrénjével és egy egészen gyilkos, súlyosan doomos riffel – hangszerelésileg egészen briliáns megoldások vonulnak fel benne, tessék, még egy példa, amit oda lehet dörgölni azok orra alá, akik szerint a mai Slipknot már nem jó. De a monumentális Finale zárás is több mint korrekt. Közben pedig akadnak tipikusabb, nem különösebben földrengető, de korrektül elhallgatható Slipknot-darák is, mint a Warranty, a H377 meg a De Sade. A Heirloom pedig azt az érát idézi, amikor néha veszélyesen elmosódott a mezsgye a Slipknot dallamosabb meg a Stone Sour durvább oldala között. A hangzást és az egyéni teljesítményeket különösebben nincs értelme részletekbe menően méltatni, nyilván úgy szól a lemez, ahogy egy Slipknot-lemeznek szólnia kell, ráadásul baromi zenei, technikás és okos az egész anyag.

Mint mondtam, ne ess bele abba a hibába, hogy a felszínes benyomások alapján ítélsz – ez megint egy erős produktum, akárcsak az előző, se több, se kevesebb. Én továbbra is a bohócokkal tartok.