Nem is olyan rég – és pláne nem egy messzi-messzi galaxisban – volt idő, amikor az európai metal színteret olyan csapatok uralták, mint a Hammerfall, a Rhapsody vagy a Stratovarius. Gyakran meg is fordultak nálunk, a Stratónak pedig még az a jó szokása is megvolt, hogy rendre hozott magával egy-egy kifejezetten ígéretes, feltörekvő csapatot. A Sonata Arcticával is így találkoztam először, és bár az első lemez környékén pusztán csak a Strato kistestvérének voltak nevezhetőek, muzsikájuk mégis megfogott. A FullMoon, a Replica vagy a Letter To Dana akkor is jó dalok voltak, ha jobbára Timo Tolkkiéktól csent ötletek, megoldások újrahasznosításából álltak. Azóta nagyot fordult a világ, a tanítvány egyértelműen átvette mestere helyét, és ma már a Sonata messze sikeresebb és népszerűbb, mint az igen komoly hullámvölgyeken és belső válságokon átesett Stratovarius.
|
megjelenés:
2014 |
|
kiadó:
Nuclear Blast |
|
pontszám:
6 /10 Szerinted hány pont?
|
A március végén napvilágot látott Pariah's Child immáron a nyolcadik nagylemez Tony Kakkoéktól, egyben pedig szándékoltan kanyarodik vissza az első három-négy lemez direktebb világához. Legalábbis elvileg, meg persze Tony Kakko nyilatkozatai szerint. Mindez pedig egyértelműen felcsigázta az érdeklődésemet, lévén az utolsó két anyaguk sajnos totál hidegen hagyott, ellenben a korai időszak termését kifejezetten szeretem. Az is bizakodásra adott okot, hogy visszatértek az utoljára a Reckoning Night frontján látható klasszikus logóhoz, száz százalékos iránymódosításról azonban mégsem beszélhetünk. Az elsőként érkező The Wolves Die Young még teljes egészében alátámasztja Kakko nyilatkozatait (kapásból pörgő duplázó, nyitónak egy dallamos gitárszóló, illetve hatalmas refrén), de itt nagyjából ki is fújt a dolog. A kettes Running Lightra még rá lehet fogni, hogy szintén egy direktebb heavy metal darab (nem, ez továbbra sem power metal), utána viszont ugyanúgy érkezik az a kissé parttalan, kusza, néhol szinte musicalesenek nevezhető zenei világ, ami az utóbbi idők lemezeit jellemezte. A változatosság, színesség persze nem lenne baj, épp csak az erős dalok hiányoznak ezúttal is. Sajnos a Pariah's Child is egyértelműen jelzi, hogy kellene a csapatba egy olyan ember, aki egyrészt képes megnyesegetni Kakko túlburjánzó ötleteit, másrészt pedig adott esetben túl is lendíti a csapatot a kreatív válságon.
Merthogy a Sonatával nincs rendben valami, ez egyértelmű, és az új lemezről is az jön le, hogy teljesen tanácstalanok. Mármint Tony Kakko az, hiszen itt gyakorlatilag ő az egyszemélyes dalszerző-gépezet, nála pedig tuti rég elgurult a gyógyszer. A Pariah's Childra sem tudott összehozni legalább négy-öt egyenes vonalú, direkt dalt, pedig ha már ez a beharangozott koncepció, akkor tényleg fölösleges volt ismét olyan szörnyetegeket a világra szabadítani, mint a roppant fárasztó, kerek tízperces, záró Larger Than Life. kadnak azért jó pillanatai is a lemeznek, mint például a kellemesen slágeres The Cloud Factory (a benne hallható dajdajozást inkább ne említsük) vagy a kissé vontatottan induló, hammondos, rockos Half A Marathon Man, de sajnos összességében messze fölényben maradnak a kínos pillanatok. A What Did You Do In The War, Dad? például borzalmasan hatásvadász és fárasztó, de a rakás szöveges betétet is felvonultató, mesélősnek szánt, zagyva X Marks The Spot is rettentő gyenge.
Új Eclipticát vagy Reckoning Nightot nem érdemes várni tehát a Pariah's Childtól, de nem is ez vele a legnagyobb baj, hanem ugyanaz, mint az elmúlt évek Sonata anyagaival: egyszerűen kevés rajta az igazán jó dal. Tony Kakko egyértelműen alkotói válságban szenved, és ha a többiek nem állnak a sarkukra vagy nem vesznek be mellé még egy kreatív dalszerzőt, tartok tőle, hogy a következő lemeztől is fölösleges csodát várnunk.
A Sonata Arctica április 30-án ismét Budapesten koncertezik. További részletek itt.
Hozzászólások
bocsánat, de ezzel a mentalitással sosem tudtam azonosulni.
Példa:
Elmész egy étterembe, családi vacsora, bármi fontos esemény... rendelsz valamit, mire kihoznak egy ehetetlen förmedvényt. Namármost: felszólalsz, és követeled a neked járó dolgokat, avagy hagyod, hogy a szakács megússza, mert majd hazamész, és főzöl valamit?
Nem az a baj, hogy valaki hibázik (mondjuk szvsz Tony hosszú évek óta hibázik, de ez mellékes), hanem az, ha nem mondhatjuk ki. Ha nem adok ki lemezt, nem is értékelhetem negatívan, csak pozitívan?
Megfogalmazom az én fő problémámat ezzel a zenekarral. Már csak a koncertek miatt írnak zenét (Tony mondta, nem én), és ez nagyon hallatszik. Szomorú, hogy nem lehet komoly bandaként tekinteni rájuk, mint a Reckoninggal bezárult időszakig. A power metál meg nem hiszem, hogy egy és ugyanaz a gyors számokkal, a speedes dobolással (na, mindenki érti, hogy mire gondolok). Ahogy egy black metál sem teljesen egyenlő a blastbeattel és a hörgéssel. (Mielőtt ebbe bárki belekötne: a Burzum legtöbb száma lassabb, a Mayhem De Mysteriisén meg majdhogynem énekel Csihar.) Ezek a számok "szerkezetileg" simán elmennek power metálnak - más kérdés, hogy mindenki gyors számokat várt ettől, nem pedig középtempót.
A konklúzió: az a "nagy baj" a Sonatával, amit már fentebb írtam: nincs alkotói válság, egyszerűen a nagyobb újítás szándékának a teljes hiánya van. Azért születnek számok, hogy koncertezhessenek. Ez nekem sem tetszik, és nagyon hallható is az albumon - de azért én roppant gyengének sem nevezném. Az Uniát és a Stonet, na azokat nevezném.
1.: The Wolves Die Young. Egyszerű szám, mint majdnem minden szám az albumon. Teljesen jellemzi az egész albumot.
2.: Running Lights. Nem tetszik, fejfájást kapok a "Racing... for one... final kiss" résztől.
3.: Take One Breath. Tényleg nem power metál, de hogy olyan hülye musicales lenne? Nem hiszem. Remekül eltalált szám.
4.: Cloud Factory. Popos, az tény - kérdés, hogy ez kit zavar. Engem csak annyi zavart, hogy hosszú ideig nem tudtam abbahagyni a dúdolását, már az első hallgatás után.
5.: Blood. Nem musicales, nem gyenge, nem ötlettelen. Nem az az "egyszerű, mint az ujjam" dalszerkezetű, mint a régi Sonata, az tény, de nem is értem, hogy várhat bárki olyat tőlük. Szerintem az album egyik legjobb száma, csak tessék odafigyelni egy kicsit!
6.: What Did You Do In The War, Dad? Hatásvadász vagy fárasztó? Talán ízlés kérdése, hogy fárasztó-e, de a hatásvadász részét nem sikerült fölfedeznem. Nekem tetszik.
7.: Half A Marathon Man. SA rock szám. Én nem rajongok a rock zenéért, de ezt a számot nem tudom nem szeretni.
8.: X Marks The Spot. Na jó, ez tényleg egy értékelhetetlen baromság. Pedig anno a Zeroes is tetszett, nem vagyok ellene egy kis poénnak a zenében (az "új-Sonata" egyik legjobb száma szerintem a Juliet), de ez számomra minősíthetetlen.
9.: Love. Először pislogtam, hogy hol van ez a Tallulahtól meg a Shamandalietól. De nem kellett sok hallgatás, hogy hasonlóan megszeressem.
(Folyt köv)