Nyomtatás
Kategória: CD kritika
Találatok: 8028

0802savagesAzt nem tudom, hogy a világnak épp egy új Soulfly lemezre volt-e szüksége, főleg a tavalyi, igen gyenge Enslaved után, de abban szinte biztos vagyok, hogy Max Cavalera agya lassan teljesen feloldódik a saját kertjében termesztett kannabisz füstjében. Primitív, amolyan deszkás dzsungelharcos manifesztóként indult ez a Soulflynak becézett hóbort, amit Cavalerának sikerült felfejlesztenie egy bivalyerős thrash/death szörnyeteggé, csak hogy aztán ledegradálja teremtményét egy, még a korábbiaknál is degeneráltabb kreatúrává. És mindezt az ősök tisztelete valamint a természet szeretete nevében, amely ezek szerint nem csak marketingrizsa volt.

Nálam ha Soulfly, akkor Dark Ages. A banda zenei leépülése sajnos azóta folyamatos, a kétévenkénti, vagy most épp évenkénti megjelenés pedig nemhogy indokolatlan, de egyenesen káros. Az új opusz címe egyébként tökéletesen jellemzi a mai Soulflyt. Vad és nyers az album, ez nem vitás, de ennyi még kevés az üdvösséghez. Ide jó dalok is kellenének, hogy ne csak a Cavalera név miatt szánjunk időt erre a lemezre. De sajnos ezen kívül nem tudok több érvet, ami miatt érdemes lenne végigszenvedni ezt a majd’ egyórányi agyzsibbadást.

megjelenés:
2013
kiadó:
Nuclear Blast
pontszám:
5 /10

Szerinted hány pont?
( 45 Szavazat )

Kissé értetelenül is állok az album relatíve jó netes fogadtatása előtt. Ma tényleg elég ennyi is, ha valaki korábban már nevet csinált magának? Reszelős riffek és üvöltözés? Mert sajnos a Savages ennél sokkal többet képtelen nyújtani. Na jó, az El Comegente végén odaszúrták azt a fajta akusztikus, latinos betétet, amit minden dél-amerikai bandától megkövetel a haza. Ezen kívül nincs mit kiemelni. Cavalera szókincse még mindig leírható négy darab szóval, s hiába vette be saját fiát a hanyatt-homlok elmenekülő David Kinkade dobos helyére, sajnos a húszesztendős srác sem egy Gene Hoglan, de még csak nem is egy Igor Cavalera. Egyedül Marc Rizzo gitárost sajnálom, aki bár egész kellemes szólókkal pakolta meg a lemezt, de ez a kőbunkósodás hallhatóan az ő kreativitására is egyre jobban rányomja a bélyegét. A Spiralban hallható zaklatott játék még afféle tudat alatti segélykiáltásként is értelmezhető. Menekülj te is, Marc, amíg csak teheted! Az öreg Cavalera ezúttal vendégeket is meghívott a lemezére, de sem Neil Fallon, sem pedig Mitch Harris nem tesz hozá semmi extrát a dalokhoz. Gyanítom, őket is inkább a zsenge fűillat csábította a Cavalera rezidenciára.

Összegezve tehát: aki hallotta az utóbbi két-három Soulfly lemezt, az nagyjából ugyanarra számítson most is, csak épp egy fokkal még közelebb fog kerülni az őseihez, konkrétan egészen a neandervölgyi emberig jut majd vissza, s ha már ott van, meg is kérdezheti tőle, van-e közünk hozzá. Szerintem a fickó gondolkodás nélkül le fog tagadni bármiféle rokonságot velünk, de vajon hibáztathatjuk-e ezért? A Max Cavalera iránt érzett tiszteletből lehet adni egy esélyt a Savagesnek, amúgy nem ajánlom. Ezernyi fiatal, ámde ismeretlen csapat mozgolódik odakint, akik ugyan köröket vernek a mai Soulflyra, mégis hamar el fognak tűnni a feneketlen internet hideg ürességében, csak mert náluk nem zajong egy szerencsétlen flótás, akinek a vezetékneve Cavalera vagy mondjuk Hetfield lenne. Nekünk pedig, mikor már elfelejtettünk kézzel írni és lábbal járni, maradni fog egy zenekar, ahol a muzsikusok bunkókkal és csontokkal zajonganak, miközben a zavart tekintetű énekes összefüggéstelenül morog egy szebb időről, amikor még ő is képes volt jó zenét írni.