Kölyökkorom óta rendszeresen felbukkan egy-egy előadó a magyar könnyűzenei színen, akik most már aztán tényleg nemzetközi karriert fognak befutni, már csak át kell lépni azt a bizonyos küszöböt, ami a széleskörű, nyugati népszerűség ajtaja előtt fekszik keresztben, meg is jelent az ehhez nélkülözhetetlen angol nyelvű változat, jobb-rosszabb kiejtéssel, jobb-rosszabb angolsággal, legyen az rockzenekar vagy popegyüttes, de hát aztán a (talán) legnagyobb sikert elérő Gyöngyhajú lányt is a Scorpionsnak kellett elővezetnie, és úgy tűnik mind a mai napig, hogy Kelet-Európából nem lesz tartósan nagy slágert alkotó és előadó előadó a popzenében. Vagy rockzenében. Nem lehet minden héten még egy Dragostea Din Tei sem.
Az efféle kulturális beágyazottság hiányában mégis meglepő volt a hír, hogy a dallamos – de még egy-két nagyon zord – csapatok jászolaként szolgáló olasz Frontiers Records kiadványaként jelenik meg egy magyar banda lemeze. Egyrészt a talján kiadó neve rég nem garancia a kiemelkedő minőségre, másrészt a leigazolás ténye is legfeljebb egy semleges hümmögést ígérhet elöljáróban.
A csapat központi figurája Horváth Ákos (külföldire lefordítva Adam Stewart), akit már volt szerencsém évekkel ezelőtt látni és hallani élőben pár alkalommal. Az Abrakazabra frontembereként mozgott a színpadokon, és nagyon klasszul adta elő azokat a dalokat, amikkel a különféle partikon szórakoztattak, legyen szó régebbi magyar, angol, svéd vagy amerikai szerzők/előadók szerzeményeiről, Bryan Adams ugyanolyan jó minőségben hangzott a torkából, mint mondjuk Robbie Williams, akinek dalaiba – hopp, képzavar – sokak bicskája beletörik. Ákos hitelesen és remekül énekelte a Whitesnake egyes dalait vagy épp Huey Lewist is.
Azt tehát lehetett tudni, hogy az első, legfontosabb szintet képes meglépni a Stardust: remek angol kiejtéssel, bántó akcentus nélkül fog megszólalni a mondanivaló. Aztán: az se baj, ha a műfaj habfürdője, a szólógitár is pontosan, kiválóan artikulálva lubickol a zenében, mert mégiscsak szeretjük a sikert s a csillogást. Még tovább: a hagyománytisztelet ne merüljön ki ócska lopkodásban, jobban viseljük az elegáns merítéseket és az ismert motívumok újraszínezését, mert hát már minden el lett mondva és játszva ebben a műfajban az elmúlt harminc-negyven évben.
Mindezek tükrében is már-már meglepő, amilyen szépen csendülnek fel a hangok már az első percekben. A feszes riffek fölé afféle rekedtes Steve Perryként úszik be Ákos hangja, de a dallamvilág is magában hordozza a Journey jegyeit, keveredve némi korai Bon Jovival, ezt a hangzást a billentyű is megtámogatja, szóval erőteljes a '80-as évek közepének hangzása, hangszerelése. A lendületes Runawayben egyből hallható, hogy Szabolcsi Bence Fészek (Facey) mennyire érzi, miről szól ez a stílus, remekül hajlítja a hangokat, a figurái jól passzolnak a dallamokhoz, de inkább úgy mondom, hogy a figurái is dallamosak, nem pedig matekosan sorakoznak egymás után. A felhozó cikkekben említett Pat Benatar-átdolgozás rögtön a nyitány után kapott helyet, a Heartbreaker viszont annyira stardustos lett, hogyha nem tudnám: már eljátszották 1981-ben, simán bevenném, hogy erre a lemezre íródott. És egyébként ami a csapat legfőbb erénye, az máskor talán bírálat lenne, de ma már nem: az egész korongon ott sorakoznak azok a témák, amik hallatán elkezdesz gondolkodni, hol is hallottad korábban. Rádióban? Valamelyik ezer éve elő nem vett kazettádon, CD-den? Sláger volt, vagy csak lehetett volna? Ezek merülnek fel, amikor meghallod a Bullet To My Heart című dalt. Ja, hú, basszus, ez hol is volt? Ja, Laura Branigan és a Self Control. Vagy nem is, inkább a Hold The Line a Totótól? Vagy mindezek együtt, jól összekeverve, nem rázva? Mindegy is, baromi jól szól.
A klasszikus rendezés szerint negyedik dalként érkező lírai, a Perfect Obsession is kiváló hangulatot hoz. Kellemes kicsengésű, derűs hangvételében van egy csöppnyi Aerosmith, egy leheletnyi Boston, picike country jelleg, és még a macskámnak is tudom énekelni a refrénre, hogy „édes Misike". Ha a 2nd Hand Love-ra pedig nem ugrik be a Def Leppard, sose hallottál tőlük semmit, akárcsak a Can't Stop Lovin' You esetén. Oké, ezt a három számot nem épp sufnituning megoldásban kellett kitalálni, a szerző/társszerző nem kisebb név, mint Mark Spiro, aki korábban szerzett már néhány dalt olyan neveknek, mint a Cheap Trick, a Giant, a Mr. Big, a Heart és hasonlók. Utóbbi dal a lemez AOR-vonalát erősíti, jöhetett volna a Hysteriáról is egyenesen, de teljesen megállja a helyét Stardustként, nem lehet egy rossz szavunk sem.
Ha már a külsős szerzőknél tartunk, álljon itt Carmen Grillo neve is, ő a több évtizede tevékenykedő Tower Of Power volt gitárosa, szóval ő is megjárt már nehány deszkát, és most a lemez egyik legattraktívabb szerzeménye, az Eye To Eye megírója, és ebben csendül fel Fészek számomra legvagányabb, legvillantósabb szólója is. Jó néven venném, ha ilyenből lenne még a jövőben is. Tommy Denander neve is jól cseng a szakmában, végtelen számú előadóval dolgozott már a svéd gitáros, dalszerző fickó, Alice Cooper és Paul Stanley is tud róla mesélni. Többek között. Ide is besegített, a Hey Mother őrzi keze munkáját és dallamérzékét. Ha ezt a annak idején odaadta volna Bon Jovinak, úgy '87 körül, ez se maradt volna ki az MTV kínálatából, tuti. A rend kedvéért Facey ebbe is jókorát varázsol, élmény hallgatni.
A sok jóság mellett meg kell említeni a hangzást. Egyáltalán nem ritka a mai mezőnyben, hogy még a patinás nevű előadók is gyatra vagy eléggé fékezett habzású anyaggal hozakodnak elő a megszólalást tekintve – elrettentő példa a vagyoni lehetőség/hangmérnöki igényesség mutatóban: Yngwie Malmsteen –, jó esetben már akár részletes hangzásnak is örülhetünk, a Stardust ebben a megközelítésben is büszke lehet a végeredményre. Dandó Zoli hangmérnöki szakértelme, keverési munkája nagyban hozzáad az összképhez, remek a hangzás. Talán a billentyűk lehetnének erősebbek, a lábdob kicsit vastagabb, mindenesetre így is kiváló a hangkép, a The River Is Rollin'-t például rögtön lehetne is küldeni bármelyik amerikai rádióba, olyan szépen hozza a dallamosságot és hangképet. A zenekar hallhatóan egyben van, és bár sem a basszus (Márton Bence), sem a billenytűs hangszerek (Nagy György) nem kaptak szólisztkus epizódokat, másképp mondva, nem törekszenek többre, mint szolid, de ízléses kíséretre, azért nyilvánvaló, hogy kiváló magabiztossággal nyújtanak alapot a zenéhez. Kiss Tibor a dobok mögött szintén precizen üti, amit kell, nem többet, nem kevesebbet. Ákos hangjában megvan az a gazdagság, ami a műfaj felhalmozott, kis Steven Tyler, kis Bryan Adams, Joe Elliott, Jon Bon Jovi és persze a családi ajándék, Charlie mosolya is.
Nagyon szeretném elkerülni az „ahhoz képest, hogy magyar" kitételt, mert ha eleve nemzetközi mezőnyben akarja magát megmutatni és megmérettetni az előadó, akkor a szintet is nemzetközi értelemben kell beállítani. Szóval ez a lemez abszolút remek lett, teljesen, a maga jogán is felveszi a versenyt a porondon bárkivel.