Steven Wilson maga a harmónia és a diszharmónia, a művészi önkifejezés és a meg nem értettség. A The Future Bites megjelenését tavaly nyárra tervezték be, de a megjelenést elhalasztották a tudjukmi miatt, és ugyan lehetne tovább halasztgatni (mint a turnékat), de talán már maga Steven is halvány késztetést érzett arra, hogy szabadjára engedje legújabb művét. Az új Steven Wilson-i világ már nem rockzene, felvállaltan a popzenék felé vette az irányt, eletronikus neo-diszkó, dance, húzhatunk rá bármilyen skatulyát, de az biztos, hogy a korábbi rajongótábora borítékolhatóan a vállát fogja vonogatni, és nem lesz túl befogadó az új dalokkal szemben. És nem azért, mert popcsászárrá vált a progkirály. Sokkal inkább azért, mert megfoghatatlanok az új szerzemények, kevés a kapaszkodó, a túlburjánzó szintihangképek közé óvatosan befont dalszövegek a mai, internet által furcsán korlátolt világról sem adnak annyit hozzá a nagy egészhez, hogy érdemes legyen túl sokszor végigrágnod magad rajta.

Igen, régen minden jobb volt, valószínűleg Steven Wilson fejében is ez lebeghet folyamatosan, és valamilyen szinten igaza van, hiszen az internet is sokkal jobb volt régen, de nekem mostanában sokkal inkább helyét a világban nem találó ötvenen túli művész-wannabe figurának tűnik a Porcupine Tree egykori főnöke, aki haragszik a technológiára – noha minden vívmányát kihasználja –, de hát nem ilyenek vagyunk egy kicsit mindannyian? Steven Wilson eltávolodott mindentől, de leginkább önmagától. Mégis, most érezheti magát talán a legjobban önazonosnak. Ez a fura, még mindig kamaszos kisugárzású, androgün fickó kilenc dalon keresztül meséli el, mi miért nem tetszik neki ebben a mostani világban.

Furcsán nem talál utat hozzám sehogy ez a lemez, pedig vártam. Wilson zenei agymenéseit mindig örömmel veszem, a popzene szó hallatán is felcsillant a szemem, és… És valahogy mégsem áll össze a kép. Az oka egyszerű, ahogy korábban is említettem: a jó popzene fogós, emlékezetes, az alkotó bőven méri hozzá a kapaszkodót. Steven új dalairól azonban folyamatosan lecsúszik a fülem. A Self még csak-csak megfogott, bár hosszú távon ez is inkább nyomasztóan idegesítő. De ha neked ez a popkattogás sok, akad itt olyan tinglitangli akusztikusgitározós szám is, mint a 12 Things I Forgot, ám hozzám ez sem talált utat. A Personal Shopper is inkább csak azért érdekes, mert Elton John szövegmond benne többek között ilyeneket: fitness club membership, fake eyelashes, monogrammed luggage, 180 gram vinyl reissues. Mondjuk pont Eltont felkérni ilyesmire elég ironikus, az ő extravagáns, bevallottan értelmetlen dolgokra csilliárdokat költő életvitele fényében ez bizonyára csak amolyan angol humor lehet.

A recenzió megírása után garantáltan képtelen leszek még egyszer végighallgatni ezt az albumot, annyira semmitmondó, jellegtelen, üres számomra, és képtelen vagyok bármi mást kiemelni róla. Csak amiatt bővebben lehúzni meg nincs értelme, mert ellentétes az én zenei befogadóképeségemmel. Azért azt megkockáztatom, hogy érzésem szerint ez tipikusan olyan lemez, ami nagyobbat akart volna mondani, mint amennyi értéket rejt valójában. Wilson úrral pedig most szépen elengedjük egymás kezét, de majd a távolból figyelem, hátha lesz még olyan zenei gondolata, ami újra utat talál hozzám is. A pontszám az én személyes élményemet tükrözi.