Nem fogok sokáig kertelni és hosszú sorokon keresztül tépni a számat, hogy meglegyen a megfelelő terjedelmű bevezető, így a kritika elején poéngyilkos leszek: a House Of Gold & Bones második részét képtelen voltam jóra hallgatni. Az első részt még sikerült átlendítenem a lécen, és túl is pontoztam, de ahogy teltek-múltak a hetek-hónapok, elég keveset vettem elő, és ha épp Stone Sourre vágytam, akkor a korábbi lemezek közül válogattam. Természetesen vártam az idei lemezt, a kíváncsiságom nem tűnt el, de az olykor túllelkesedős énemet már nem tudtam előcitálni egyetlen percre sem. Az első rész kritikájában volt egy olyan mondatom, hogy „mindezek ellenére az első hallgatás alkalmával nem ájultam el a lemeztől" – ezt most úgy módosítanám, hogy sokadik hallgatás alkalmával sem ájultam el a lemeztől. És hozzá kell tennem: sajnos most már egyik résztől sem.

Pedig az indítás még jó, noha saját jogán létező dalnak nem mondanám, inkább egy négy perc fölé kúszó bevezető a Red City (vagy hívhatjuk átvezetőnek is, ha már összefügg a két album), csakhogy ez nettó Slipknot, szinte már csak az effektek hiányoznak. A legnagyobb baj az, hogy ezután jön még tizenegy dal, ami átmegy rajtad anélkül, hogy bármi tartós nyomot hagyna, vagy akármilyen mély érzelmi húrt megpendítene. Megkockáztatom, ha ugyanezt más zenekar adta volna ki, egy hét alatt eltűnt volna a süllyesztőben. Félre ne érts: nincs bajom a csapat kvalitásaival, Corey Taylor szokás szerint pazarul énekel, ám hiányoznak azok az igazán ragadós dallamok, amiket hetek múlva is dúdolgatsz. Ettől a csapattól egyáltalán nem elég, ha a lemez meghallgatása után még ott visszhangzik a fejedben egy-két téma. És mivel nem szürke eminenciásokból áll a Stone Sour, így James Root, Josh Rand, Ray Mayorga és a kisegítőként beugrott Rachel Bolan hozza a tőlük elvárhatót, noha azt azért meg kell jegyeznem, hogy bizonyos gitárszólók határozottan idegesítőek. Ha háttérzeneként hallgatom a dalokat, abban a pillanatban éppen szórakoztatónak is mondanám – ám csak egy ideig. Előfordult (és nem is egyszer), hogy lekapcsoltam, mert nem kötötte le a figyelmemet: sok az utánérzés és a „miért is vesztegetem erre az időmet" pillanat.

Tény, hogy a kettes lemez légköre valóban komorabb az elsőnél, rád is fog telepedni majd jó ideig az elmúlt, nyomasztóan hosszú télhez hasonló hangulat, amiből még a ragadósabb dalok is képtelenek lesznek kizökkenteni. Sűrűbbnek is érzem a Part 2-t, de ettől még simán leeshetett volna az állam, hogy micsoda zseniális konceptgigászt hoztak létre Corey-ék. Plusz azt sem tudom letagadni, hogy egy ideje egyáltalán nincs kedvem/időm beleásni magam a zenék mögé tartozó körítésbe, így most az a helyzet állt elő, hogy egyáltalán nem érdekel, milyen sztori bontakozik ki a háttérben, ha mindezt lapos – ám dramaturgiai szempontból egész biztos őrületesen fontos... – szerzeményekkel prezentálják. Sajnos ezekből fogsz többet találni, bár a nagy számok törvénye alapján biztos lesznek olyanok, akiknek pont a legsemmitmondóbb számok jelentik majd az alfát és az omegát.

Mindezek után, hogy a mérleg nyelvét egy kicsit a pozitív irányba is billentsem, megemlítem azokat a pillanatokat, amelyek miatt mégis van értelme párszor végigpörgetni a CD-t: a Black John groove-os indítása kimondottan üdítő, a Peckinpach drámaiságával sem lőttek annyira mellé, a Gravesend sejtelmes hangulatát is lehet szeretni, és a szintén elég lehangoló The Uncanny Valley-ben is találtam néhány momentumot, amibe bele lehet kapaszkodni. A záró címadó is rendben lévőnek mondható. De nagyjából itt zárom is a számomra szimpatikus pillanatok felsorolását, és ez bizony rettenetesen karcsú, akárhogy is nézzük. Ráadásul nem véletlenül írtam pillanatokat, momentumot meg hangulatot, mert a már említett slipknotos nyitáson kívül nincs egy dal sem, amire elégedetten mondanám, hogy ez igen, és az elejétől a végéig kifogástalannak tartanám.

Ha az első részt nagy lelkesen és bizakodó módon felpontoztam, a kettessel már képtelen vagyok jószívű lenni, hiába szeretem a csapatot, és hiába jópofa dolog házikót építeni a két CD rafináltan kitalált borítójából. Aztán ki tudja, lehet, hogy pár év múlva rádöbbenek, mekkora gigászi mesterművet tettek le az asztalra Josh Randék, de most csak eképp tudom zárni mindezt: ez bizony nem jó.