Egy átmeneti feloszlás és csaknem 7 év szünet után elég furcsa utat választott Rich Ward, a Stuck Mojo agytrösztje az underground körökben méltán kultikus rap metal banda visszatérő lemezének értékesítéséhez: a Southern Born Killers nem kerül hagyományos kereskedelmi forgalomba, akit érdekel, az letöltheti a teljes anyagot a zenekar honlapjáról, ha pedig tetszik neki, direktben tőlük kell megrendelnie a cuccot.

Richnek nyilván elege lett a hagyományos kiadókkal való kavarásokból, idióta csatározásokból, lenyúlásokból, ezért választotta ezt az utat, kérdés persze, mennyire működhet a dolog a gyakorlatban (mondjuk meggazdagodni nyilván eddig sem lehetett ebből a bandából, szóval sokat aligha veszíthetnek vele).

Mindenképpen érdemes tudni, hogy a Mojo megint új felállásban vág neki a turnézásnak: a rapper Bonznak drogproblémái miatt kellett távoznia a csapatból, posztjára a tagbaszakadt Lord Nelson került, de a doboszseni Bud Fontsere sincs már Ward mellett, az ő helyén Rodney Beaubouef csépeli a cuccot hasonlóan kiváló színvonalon. Különösebb változás a stílusban ennek ellenére hála a jó égnek nincs. Ebből adódóan aki ismeri a Stuck Mojót, annak aligha kell magyarázni, mitől is annyira kitűnő ez a lemez. Félreértés ne essék: nem überelték legsúlyosabb és szerintem legjobb lemezüket, a Risingot, és annyira nem is izgalmas a Southern Born Killers, mint a meglepő ötletekkel teli hattyúdal, a Declaration Of A Headhunter volt, de ha valaha is szeretted őket, tulajdonképpen kizárt a csalódás, orrvérzésig fogod oda-vissza hallgatni ezeket az új nótákat is.

Rich Wardot személy szerint mióta csak ismerem, az egyik legjobb metal gitárosnak tartom, körülbelül a Dimebag-, Zakk Wylde-féle ligába sorolom a fickót és ez nem túlzás: játéka nemcsak falrengetően erőteljes, de baromi jellegzetes és ötletes is. Mondanom sem kell, Rich megint sziporkázik: hiába játszik közben a pankrátor Chris Jericho bandájában, a Fozzyban is, azért mégiscsak ez a szigorúbb vonal az igazi terepe. Olyan gyilkosan masszív, kreatívan megfogalmazott riffeket, ízes szólókat ereget, hogy aki csak fogékony az ilyesmire, az egyből lepetézik majd tőle. Mivel az aranytorkú basszerek – előbb Corey Lowery, majd Dan Dryden – időközben mind otthagyták a csapatot, itt most a dallamos témák egy részéért is Ward felel, és kimondottan jól nyomja, de Lord Nelson is kiveszi a részét az éneklésből. Neki szintén akad némi hangja, szemernyi hiányérzet sem támad az emberben, rappelése pedig talán még jobban be is jön, mint annak idején Bonzé: nem olyan ugatós, izgága orgánum, inkább mélyebb, karakteresebb (nekem kicsit 2Pac-et idézi, de mivel rap vonalon igen tájékozatlan vagyok, ezt kéretik fenntartásokkal figyelembe venni).

Ami a dalokat illeti, azok klasszikus Mojo témák leginkább az utolsó lemez stílusában, vagyis sok-sok dallammal, szolid, de mindig érdekes és jól elhelyezett sampleres megoldásokkal és persze a banda védjegyének számító kíméletlen úthenger riffekkel, vadállat gitárszőnyeggel. Mindenképpen kiemelkedő az ultrafogós refrénű Home a maga gitárgyilkos szólójával, a Headhunter lemezt talán leginkább megidéző himnikus The Sky Is Falling vagy a címe ellenére nagyon is metal, old school gyors témán alapuló Metal Is Dead.

A Mojónak mindig is erős oldalát jelentették a belazult, ám nagyon groove-os, riffes nóták: a full súlyos metalba oltott utcasarki blues gitárokon alapuló, Hammonddal alábúgatott, gyilkos refrénű That's When I Burn ennek megfelelően irgalmatlanul gyalul, nem is beszélve a délies ízekkel kábító címadó nótáról, ami páratlanul hangulatosra sikeredett. Az I'm American régi emlékeket idéz rétestésztaként nyújtott, zsíros riffelésével és pattogós rappelésével, de érdekes a 7 perc feletti Open Season is, amiben nem is annyira az ének a hangsúlyos, mint inkább a ritmusok és az effektek. Ward itt is olyan betonozást mutat be, hogy az csak na... A hangzásért ezúttal is a banda állandó kollaboránsa, Andy Sneap felelt, itt tehát a szokásos szintet hozzák, bár a Rising ezen a téren is nehezen überelhető.

A Stuck Mojo igazából a világon semmi újat nem tett hozzá a Southern Born Killersszel ahhoz, amit már eddig is tudtunk róluk, de az a maroknyi ember, aki a '90-es évek második felében meglátta náluk azt a hatalmas pluszt, ami bennük volt, szerintem 2007-ben is örül majd ezeknek a daloknak. A többieknek szintén nem tudok mást mondani, minthogy látogassanak el a www.stuckmojomedia.com oldalra és rántsák le onnan ezt a lemezt, mert a Mojo még mindig nagyon tudja, mitől döglik a légy!