A Summoning személyében az évek óta vegetáló osztrák extrém metal színtér egyik ékessége kúszik most vissza a rivaldafénybe, hét hosszú évvel a kapukat bizonytalan időre bezáró Oath Bound után. A létezése két évtizedes jubileumát új albummal ünneplő, furcsa zenei teremtmény mögött a kezdetektől a zenéért felelős Richard „Protector" Lederer és a koncepció formába öntője, Michael „Silenius" Gregor áll. E két név akár a szintén évek óta hallgató Die Verbannten Kinder Evas projektből is ismerős lehet, Silenius pedig a Kreuzweg Ost és az Abigor zászlaja alatt is rendre mutatkozott a múltban, de mindezek közül egyértelműen a Summoning reputációja a legnagyobb. Mindettől függetlenül talán soha nem hallunk róluk új híreket, ha nincs Silenius infarktusa, ami nemrég alapvetően átrendezte a motivációját vesztett zenész prioritásait. A sajnálatos eset után szinte villámgyorsan állt össze az új anyag, ráadásul egyértelműen a csapat sikerre vitt tradícióinak szellemében, melynek hallatán a kiéheztetett rajongók boldogabbak már nem is lehettek volna.

Ahogy mondom, aki ismeri a társulat zenéjét, legyen szó akár a korai, bárdolatlan szimfóniákról, vagy az újabb keletű, letisztultabb hangulatzenéikről, jól tudja, mit várhat ettől a bő órányi túlvilági kalandozástól. Akik nincsenek képben, azok bizonyára nehezebben képzelik el, mit lehet kihozni Tolkien fantáziavilágának szellemében mindössze néhány szintetizátorból, föld alatti énekhangokból és az ezek közötti réseket eltakaró gitárfüggönyből?! Akárhogy is, a Summoning – minden ártatlansága ellenére – egy megosztó csapat. Érvekkel is alaposan felfegyverkezett kritikusok minősítik a mindenkori produkciót a vérgagyitól az örök klasszikusig terjedő szélsőségekig, középút szinte nem is létezik. Eleve a muzsika filmzeneszerű jellege kapásból ellehetetleníti a reflexből történő skatulyázást, ráadásul a zene lényegét megteremtő szintik kizárólagos használata (a hagyományos hangszerek, nagyzenekari megoldások ellenében) is riasztó lehet a potenciális hallgatóság számára. És mivel a vélemények ilyen határozottak és megkövültek velük kapcsolatban, az Old Mornings Dawnról is elegendő volna mindössze annyit szólni, hogy ez itt a Summoning, úgy, ahogy megismertük őket.

Változások persze akadnak – hét év kihagyás után ennek ellenkezője volna az igazi meglepetés –, de ezek messze nem átütő erejűek. Egyrészt a hangzás, mely Sileniuséknál mindig a komponálás során forrja ki magát, határozottan tisztább lett ezúttal, kevesebb visszhanggal, ami kiemeli a meghatározó dallamok szépségét, ugyanakkor maga alá gyűri az egészen hátra/mélyre kevert gitárokat. Az Oath Bound heroikus megközelítése is a múlté, inkább a hazatérés melankóliája uralja az Old Mornings Dawn szokás szerint rendkívül terjengős szerzeményeit, a védjegyszerű epikus jelleg nem szenved azért csorbát. Az album címe és alaptémája Tolkien egyik korai, Oxford ihlette és Az Elveszett Mesék Könyvében szereplő verséből származik, a hajós Eärendil történetébe pedig további, zömmel ismeretlen szerzők költeményeit szőtte bele a két művész. Végül a düsseldorfi festőiskolához tartozó George Hetzel borítófestménye a nagyszabású megközelítést és igényességet a teljességig erősíti, egyben végtelen utakra indítja az erre kapható fantáziát.

Ha pontozásra kerül a sor, piszok nehéz helyzetben vagyok, hiszen magam is amolyan skizofrén viszonyt ápolok a sógorok zenéjével. Eltaszítanak a korong létrejöttének művi körülményei, megajándékoz azonban olyan hangulatokkal és dallamokkal, melyeket nem szívesen nélkülöznék. Ebben a nyolcasban most benne foglaltatik az elfogultságom mindkét irányba.