Számomra mindig is megfejthetetlen rejtélynek bizonyult a kaliforniai hard rocker Tesla valószínűtlen '80-as évekbeli sikerszériája. Visszatekintve az ötös pályájára, teljesen egyértelmű, hogy rosszkor voltak rossz helyen, és szinte minden ellenük szólt annak idején.

Először is, Sacramento városából jöttek, ami ugyan mindössze 400 mérföld Los Angelestől, ám a zeneiparban való boldogulás szempontjából anno galaxisok választották el egymástól a két agglomerációt. A kvintett ráadásul az instant módon fogyasztható, habos-cukros pop metallal szemben az egy dekáddal azelőtti, sallangmentes, blues gyökerű hard rock muzsikára esküdött fel (ne felejtsük el, mindez a Guns áttörése előtt történt), és ha ez nem lett volna éppen elég, a make up és a hajzselé korában olyan szimpla ábrázattal tették ezt, amivel Mezőhegyes külsőn sem keltettek volna különösebb feltűnést. A Montrose, a Led Zep, az Aerosmith és a korai Def Leppard nyomdokain járó, mély és tartalmas muzsikájuk valahogy mégis utat talált magának, talán éppen valóságos, őszinte mivolta okán. Persze a grunge érában nem sok sót ettek meg ők sem a Nirvana és a Pearl Jam mellett, viszont még a '94-es Bust A Nut lemezt is major kiadós támogatással készíthették el, nagy költségvetéssel, csúcsproducerrel, miközben a hajdani kortársak jelentős része már a Music For Nations kiadónál agonizált.

Nyilvánvaló, hogy a csapat töretlen prosperálása nem a véletlen vagy a szerencse műve, Jeff Keith énekes és Frank Hannon gitáros, feketeöves dalkovácsok érdemei elévülhetetlenek a Tesla kortalanná tételében, a duó mind a mai napig elképesztő érzékkel faragja az emlékezetes témákat. Noha a legutóbbi stúdiómunka, a modernebb, karcosabb Forever More annyira nem volt képes belopni magát a szívembe, a Simplicityvel jóval könnyebben ment a barátkozás. Keith és Hannon hallhatóan igyekezett visszacsempészni azon finomságokat az új dalokba, amelyek definiálták a Tesla nevet az első négy korongon. Újra dominál a blues, bőkezűen adagolják a lazulós, akusztikus részeket, Jeff rafinált énekdallamai pedig a legszebb Tesla-hagyományok szerint gyűrűznek be a hallójáratokba. Ettől függetlenül eme korong is épp olyan lassan adja meg magát, mint az eddigiek, a dalok jellegzetes árnyaltsága kitartó udvarlást követel meg a hallgató részéről.

Egyszerű eszközökkel, ám rendkívül ízlésesen és hallatlan profizmussal vezetik elő a tizennégy tételt, amelyek olyan anyagot körvonalaznak, amit nagyjából a Psychotic Supper és a Bust A Nut közé lehet belőni. Természetesen a Forever More korszerűbb megközelítése is jelen van nyomokban, és ez így jó, hiszen a magnum opuszt rég megírták, nem várható el tőlük újabb The Great Radio Controversy. Lehet mondani, hogy hiányoznak innen a mindent elsöprő slágerek, de ez csak féligazság, hiszen régen sem kizárólag ezekért szerettük őket, hanem az egyenletesen magas színvonalú albumokért. Akinek nem ragyog fel a tekintete az olyan klasszik Tesla-hagyományokat ápoló szerzeményeknél, mint a refrénnél rockosodó, eltéveszthetetlen Jeff Keith-dallamokkal operáló So Divine, a nem kevésbé emblematikus Break Of Dawn és Sympathy vagy a meglepő metalos fordulatot tartalmazó Time Bomb, netán a hangulatos blues ballada Life Is A River, az soha nem is szerette a bandát igazán. Imádnivaló a túlnyomórészt akusztikusan hangszerelt Burnout To Fade is, meg az ugyancsak lírai vonalon mozgó Honestly, ami a verzéknél meglepő módon a kultikus Vain zenekar dolgaival rokonítható.

A fület gyönyörködtetően természetes megszólalás ugyancsak a Simplicity erőssége, a mostanában megjelenő, uniformizált hangzású, dobgépes melodikus rockalbumok tengerében meg aztán főleg. Persze így is lehet fanyalogni, hogy túl hosszú a lemez (ez igaz), és nem elég lendületes (az, csak másképp), de a lényeg ettől nem változik. A Simplicity egy mindennemű hivalkodástól mentes, időtlen rocklemez, amelyet évek múlva is szívesen emlegetnek majd a Tesla-szimpatizánsok.