Egyre több kiábrándult hangot hallani mostanában, miszerint a mai rockzene már rég elszürkült, lélektelenné és nem utolsósorban kiszámíthatóvá vált, és ha az ember igazán minőségi anyagot akar hallani, akkor vissza kell nyúlnia a húsz-harminc éves dolgokhoz. Én is a nyavalygók sorát gyarapítom, és egy kezemen meg tudom számolni, hogy az utóbbi tíz esztendőben hány valóban maradandó lemezhez volt szerencsém. Amikor azonban két éve belebotlottam a brit TesseracT bemutatkozó albumába, egyszerre bizakodóvá váltam. A One-t olyan frissesség és zeneiség jellemezte, amire már végképp nem számítottam egy új névtől. Az a korong azóta is rendszeresen megtalálja az útját a lejátszómba, ami sajnos egyetlen azóta megjelent anyagról sem igen mondható el.

A TesseracT tehát szinte azonnal feliratkozott a kedvenceim közé, és reménykedve vártam a folytatást. Aztán érkeztek a hírek, hogy az első lemezt emlékezetesen feléneklő Daniel Tompkins kiszállt a bandából, ami rendesen lerántott a földre. Tompkins hangja tökéletesen passzolt a TesseracT többrétegű zenéjéhez, és nemigen tudtam elképzelni, hogy méltó utódot találhatnak a helyére. Végül egy Elliot Coleman nevű énekes bukkant fel a soraikban, aki egész jó hanggal bír, ám kevés a TesseracThoz. Nem is maradt sokáig a mikrofonnál, helyére pedig az Altered State-en is hallható Ashe O'Hara került. A ránézésre épp érettségiző O'Hara talán még Tompkinsnál is finomabb hangú, amit elsőre szoknom kellett, de a csapat jelenlegi irányához megfelelően illik. Mert az előzetes információk szerint ezúttal egy, az elődjénél lágyabb albumra számíthattunk, amely nem nélkülözi a jazzes és folkos elemeket.

Az anyag négy nagyobb részre bomlik, ahol minden egyes dal egy fejezetet jelöl a zenekar életéből. Az Altered State tehát egy ízig-vérig konceptlemez, ennélfogva ajánlatos egyben emészteni. A nyitó Proxy hibátlan. A textúrák, amiket a hangszeres szekció az elején egymásra húz, eszméletlenek: ilyen elegánsan bonyolult megoldásokat nagyon ritkán hallani. A váltások sem öncélúak, a dalt csak még több alfejezetre bontják fel. O'Hara remekül belesimul az összképbe, s a folytatásként érkező Retrospectben már a duplázott énekével veszi át a rétegrakást. Száz százalékig kiveszi a részét az építkezésből, plusz dimenziót adva a zenéhez. A folkos elem már itt felbukkan; O'Hara témái valamiféle keltás, pattogós dallamok, amik a lemez egyik legfogósabb darabjává varázsolják a Retrospectet. Az első részt lezáró Resist szerkezetében is egyfajta elnyújtott outro, az előzőekben hallottak rövid összefoglalása.

Az első rész nyugodtabb lüktetése után változást hoz a Nocturne, a maga dinamikusabb megfogalmazásával. Itt már nemcsak a gitárok beszélnek szaggatottan, de még O'Hara is utánozza ezt a technikát, ami miatt jobb híján djentnek is szokás nevezni ezt a fajta muzsikát. De ne degradáljuk le a zene értékét efféle szűklátókörű dobozolással: ez itt igazi progresszív zene, szabad folyása az ösztönös kreativitásnak. A hörgést először az Exiledból hiányoltam igazán. Mert bár az új pacsirta itt is szépen teljesít tiszta énekével, a nyersebb zenei alap szinte ordít némi acsarkodásért. Hörgést vagy agressziót ének terén egyébként később se várjunk, ez egyelőre megmarad a One kiváltságának. Mindenképp meg kell viszont említeni a James Monteith / Acle Kahney gitárpárost, kiknek munkája zseniális, hangszereiket nem is igazán zenei eszközökként, hanem elméjük kivetüléseként használják, s főként ettől válik a Tesseract zenéje olyan megfoghatatlanná.

A harmadik részt nyitó Eclipse-ben némileg megércesedik O'Hara hangja, és bizony jól áll neki. Amit egyébként itt Jay Postones dobos és Amos Williams basszusgitáros összetémázgat, mintegy közjátékként, az parádés. Nyugodtabb, mondhatni - TesseracT mércével mérve - hagyományosabb darab a Palingenesis, ám a következő, instrumentális tételben felbukkan a szaxofon, ami újdonságnak számít a zenekar háza táján. A fúvós hangszer nem ismeretlen vendég a keményebb zenék világában, de a csapat becsületére legyen mondva, nem viszik túlzásba. A klipes Singularityben az előzőekhez képest sok újdonsággal már nem találkozunk, a záró Embersben pedig még egyszer visszatér a szaxofon, s ezzel zárul is a TesseracT második lemeze. A hangzás ezúttal is kristálytiszta, ahogy kell, a speciális kiadás pedig egy extra koronggal jár, amin meghallgatható a teljes lemez, méghozzá instrumentálisan. Így is élvezetes az Altered State, de véleményem szerint a teljes hatást csakis az énekkel képes kifejteni.

Egyelőre a One-t érzem erősebbnek. Itt mintha kicsit több lenne a kevésbé erős momentum, habár egészében véve a lemez így is kiváló teljesítmény. És mivel egészen fiatal zenészekről van szó, sokkoló belegondolni, hogy ilyen anyagok után még mi minden várható tőlük. Csak abban reménykedem, hogy nem fognak megrekedni a saját zenei világuk korlátai között, mint az történni szokott.