Nyomtatás
Kategória: CD kritika
Találatok: 3937

0221bitchwaxcIdén áprilisban, Gravitron címmel már hatodik nagylemezét szabadította a világra a New Jersey-i illetőségű The Atomic Bitchwax, amely az egykori Godspeed-, majd Slaprocket-bőgős Chris Kosnik „házizenekara" idestova két évtizede. Kosnik a négyhúros mellett itt énekel is, és a trió felállású stoner/vintage rock-zenekar kétharmada (Chris mellett az egykor a Raging Slabben is ütő Bob Pantella) jelenleg a Monster Magnetban is muzsikál Dave Wyndorf mellett. És ha figyelembe vesszük, hogy 2005-ig a zenekar tagja volt Ed Mundell is, aki közel húsz évig pengetett a zseniális acid rock-alapcsapatban, gyakorlatilag testvérzenekarokról beszélhetünk a The Atomic Bitchwax és a Monster Magnet tekintetében. Persze azért ne feledkezzünk meg az Atomicben a hathúrost kezelő Finn Ryanről sem, aki a gitározás mellett a vokálokból is kiveszi a részét.

megjelenés:
2015
kiadó:
Tee Pee
pontszám:
8,5 /10

Szerinted hány pont?
( 5 Szavazat )

Jó kis csapkodós témával indít a Sexecutioner képében a Gravitron: lendületes verzék, ragadós refrén, jól ismert atomices riffek, gitárdíszítések, és a zenekarra annyira jellemző lazaság – nem véletlenül kapott a dal egy igazi stonerkliséktől hemzsegő videót. A lemeznyitót követő, No Way Man megadallamos gitár- és énektémái szintén tocsognak a feelingtől, kétségtelenül ez a lemez egyik csúcspontja. A Gravitron – hasonlóan a zenekar eddigi életművéhez – igazi életigenlő muzsika, bár az első néhány hallgatás során inkább csak átfutott rajtam az album, ezért félretettem vagy két hétre, és úgy vettem elő ismét. Hagytam, hogy magától működjön – és egy esős vasárnap be is talált. A dalokat hallgatva időnként kifejezetten olyan érzésem van, mintha valami pörgős, '70-es évek-beli amerikai nagyvárosi zsarufilmet néznék: Gene Hackman éppen ripityára töri a Pontiac LeManst A Francia kapcsolat klasszikus üldözési jelenetében.

A dalokat nem játsszák túl – hol van már a The Formula tízperces, instrumentális őrülete? –, pont annyit tesznek bele egy-egy szerzeménybe, amennyi feltétlenül odakívánkozik. Az énektémák korrektek és kellemesek, de mondjuk ki: ez a muzsika sokkal inkább a hangszerekről és a felszabadult ősrockos jammelésről, témázgatásról szól, hallgasd csak meg a War Claw című instru számot. Itt nincsenek súlyos, belassult riffek, végig a felszabadult vintage rock-vonal az uralkodó, és ez így is van rendjén, ha a The Atomic Bitchwaxről van szó. Egyébként a zenekar kapcsán nekem rendre beugrik a korai vad, de élettel teli Deep Purple, különösen a David Coverdale és Glenn Hughes nevével fémjelzett korszak kissé funkos témázgatásai. A legnagyobb megőrüléseknél folyamatosan a Purple-életmű egyik legkiemelkedőbb alkotása, a Burn album ugrik be. A retro-érzés végig konstans, talán csak az utolsó előtti Roseland gitárvijjogtatásai okoznak némileg modernebb, kora '90-es évek-beli grunge-érzetet. A lemezzáró Ice Age Hey Baby pedig konkrétan úgy szól, mintha a 2002-es Queens Of The Stone Age-albumról maradt volna le, még a tapsolós-éneklős kiállás is teljesen Josh Homme arénarock-zenekarát idézi.

Megkaptuk tehát a soros The Atomic Bitchwax-dalgyűjteményt, se többet, se kevesebbet. Aki már korábban is fogékony volt a zenekarra, biztos elégedetten csettint majd a Gravitron hallgatása közben, és várja az alkalmat, hogy Kosnik és kompániája egyszer már végre elmerészkedjen Budapestig!