Nemrég olvastam egy George Lynch-interjút, amiben a gitáros teljesen őszintén vallott párhuzamosan futtatott zenekarai miértjéről. Lynch köntörfalazás nélkül elismerte, hogy az ihletett szerelemgyerekek – mint a KXM és az Ultraphonix – mellett számos megélhetési projektben vesz részt, melyek elsősorban azt szolgálják, hogy kis túlzással étel kerülhessen a család asztalára. Az elmúlt évtizedben ilyenné vált a Lynch Mob is, hiszen ez a csapat hozta számára a turnés bevételeket, illetve ilyen volt a T & N, a Sweet/Lynch, a Dirty Shirley, valamint legutóbb a teljesen értelmetlen Heavy Hitters feldolgozásalbum. Nincs ezzel semmi baj, sokan csinálják így, viszont annál kevesebben vállalják fel.

Elsőre nem tűnt annak, de rövid úton kiderült, hogy erről a tőről fakad a The End Machine is. Eredendően sokat vártam a Jeff Pilsonnal és Robert Masonnel való kollaborációtól, mert mindkettejüket nagyon szeretem, de az Alive Today daltól eltekintve valahogy nem akart működni nálam a bemutatkozó lemez. Nem volt egyébként rossz, de semmi olyat nem tartalmazott, ami arra késztetett volna, hogy hallgassam. Viszont anyagi értelemben vélhetően mind a kiadónak, mind a brigádnak megérte vele foglalatoskodni, hiszen itt a folytatás.

Már elöljáróban megtudhattuk, hogy a Frontiers ezúttal egy még dokkenesebb dalfüzért rendelt Lynchtől és Pilsontól, amit ők készséggel le is szállítottak. Komolyan, széles vigyorra húzódott a szám, amikor először elindítottam a lemezt, de nem az elégedettségtől vagy az örömtől, inkább merő cinizmusból. Ahogy felcsendült a Without Warningra hajazó The Rising intrója, azt mondtam magamban, „na, ezek megírták a Tooth And Nail második részét", és bingó. A szóban forgó Blood And Money riffestül, tempóstul, szólóstul plagizálja az 1984-es klasszikust, amit nyilván szándékos figyelemfelkeltésként kell értelmezni, ettől viszont nem lesz szimpatikusabb húzás.

Szerencsére a folytatás nem ennyire egyértelmű, mert például a Dark Divide is inkább amolyan lazább Lynch Mob-érzést közvetít, míg a Crack The Sky szimplán tengerentúli hard rock, a Prison Or Paradise pedig az első anyagon is ott lehetne. Nem mondom, hogy megkerülhetetlen alkotások lennének, de esetükben legalább nem lóg ki a lóláb. A rengeteg harmóniát felvonultató Plastic Heroes viszont rendesen Dokken, és ironikus módon eléggé tetszik. Ehhez még Lynch is elővette a fiókból a Back For The Attack-érát jellemző riffeket, és persze a szóló is ennek megfelelő hangulatú. Zenéjét tekintve a lírai Scars egyfajta átmenetet képez a Dokken és a Lynch Mob között: hangszerelését és verzéit tekintve előbbit, a refrén Robert Mason miatt viszont inkább utóbbit idézi. Jó kis szerzemény, akárcsak a Dokken örökségét modern közegbe oltó Shine Your Light, ami az egyik kiemelkedő darab a korongon. Jó még a bluesos Destiny, a többi téma azonban inkább átlagos, nem is részletezném őket.

Ahogy az első lemeznél, úgy a Phase2 esetében is azt érzem, hogy Robert Masonnél van a kutya elásva, ha az ő dallamai ötletesebbek és emlékezetesebbek lennének, akkor csomó dalra másképp lehetne tekinteni. A produkció tipikus Pilson-munka, tehát arányos és erőteljes, jól kiemeli a dobok dinamikáját (az időközben visszavonult Wild Mick Brown dobszékén a kisebbik Brown fivér, Steve ül, és ugyanúgy játszik, mint a bátyja), és persze George gitárja sem szól rosszul, de ennyi, azt hiszem, elvárható ilyen profi arcoktól, simogatás nem jár érte.

Lényegében ugyanolyan neutrálisan viseltetek a Phase2, mint elődje iránt: alapvetően megbízható cucc ez pár nagyon minőségi, ám sokkal több nem igazán kiemelkedő momentummal. Remélem, legközelebb a kettes Ultraphonix lesz az, ami kapcsán hallani fogunk Lynchről.