Nyomtatás
Kategória: CD kritika
Találatok: 6374

0702hauntedc2012-ben, tizenegy hónappal a szerintem kitűnő, de a közvéleményt inkább megosztó Unseen megjelenése után a kiszámíthatatlan, öntörvényű és vélhetően igazi nehéz eset Peter Dolving úgy döntött, hogy ismét kilép a The Hauntedból. Hogy ez mennyire volt jó húzás, azt csak ő tudná megmondani, mindenesetre a zenekar új énekest kezdett keresni, ám nem sokkal később a gitáros Anders Björler és a dobos Per Möller Jensen is faképnél hagyta a többieket, amivel a zenekar sorsa igencsak bizonytalanná vált. Magam egy lyukas garast nem adtam volna a folytatásért, ám ők másképp vélekedtek: ismét csatlakozott a teamhez az egyszer már bevált Marco Aro énekes és Adrian Erlandsson dobos, szólógitárosként pedig Ola Englund került a képbe, és mivel pénzt kell keresni, amit manapság a turnézás biztosít, kénytelenek voltak összehozni egy lemezt, amit Exit Woundsra kereszteltek. Itt tartunk most.

megjelenés:
2014
kiadó:
Century Media
pontszám:
7 /10

Szerinted hány pont?
( 26 Szavazat )

A zenekar régi rajongójának vallom magam, a The Dead Eye-on kívül minden lemezüket szeretem, noha az említett is a The Haunted-sorban van – igaz, bontatlanul. Természetesen kíváncsi voltam, mit hoz össze ez a régi-új mix társaság, meglesz-e a tipikus Haunted-íz, vagy jellegtelen, kötelező körökkel telepakolt albumot dobnak az orrunk elé. Előre le kell lőnöm a poént: sajnos a sokadik hallgatás után sem tudok maradéktalanul lelkesedni, sőt, kimondottan örülni sem. Ugyan aránylag sok dal rokonszenves, az adott pillanatban valóban tetszik xy riff/szóló/bármilyen téma, de ahogy lefut a lemez, nem igazán marad meg semmi, és nem érzem a hívást, hogy újra elindítsam. Pedig komolyan próbálkoztam, hogy jóra hallgassam, de valahogy nem megy.

Ijesztően érdektelen módon folyik keresztül az első néhány szám, és egészen az Eye Of The Stormig tart ez az lehangoló „minek is hallgatom ezt"-érzés. Az említett dal egyébként egy az egyben Testament, nagy hiba volt, hogy nem ebbe hívták meg vendégeskedni indián barátunkat, Chuck Billyt, hanem az ezt követő Trend Killerbe – igaz, utóbbi a lemez egyik legfajsúlyosabbja, nekem is az egyik kedvencem. És nem Billy kellemes bömbölése miatt, hanem mert elcsíptek benne valamit, amit hiányolok a többi futószalagon gyártott, élettelen riffből. Mintha ezen a ponton kapna erőre a lemez, az utána következő Time (Will Not Heal) is kimondottan odabaszós – egészen a gitárszólóig. A szólóknál elég sokszor érzem, hogy mintha teljesen más dimenzióból érkeznének. Értelemszerűen más stílus, más világ, mint korábban, de hogy egy cseppet sem idevágó hasonlattal éljek, kicsit olyan érzésem támadt, mintha a lilahagymát meg a pudingot próbálta volna meg valaki összekeverni. Amik külön jók, de együtt senki sem fogyasztja őket szívesen. A lemez második fele számomra többet mond, bár igazság szerint nagyjából a My Enemy című dalnál megint kezdek elaludni, hogy aztán a This Warnál megint felébredjek. Kár, hogy nincs több ilyesmi. A záró maradék két számnál pedig konkrétan szenvedtem, hogy ez szebb időkben a bónuszok bónusza lenne, és minek ezt az érdektelenséget elhúzni negyvennégy percig.

Sajnos egyáltalán nem éreztem sehol különösebb lángolást, pedig tényleg szeretem a tikatikát és a thrash a szívem (egyik) csücske a mai napig. De ez az egyveleg most mégsem tud működni. Lehet, hogy majd idővel lelkesebb leszek, de egyelőre hiába hallgatom hangosan, halkan, háttérként, odafigyelve, jelen állás szerint egy kellemesnek mondható Haunted-masszát hallok, és nem egy frenetikusan jó dalokkal teli lemezt. Talán kevesebb most a Slayer-hatás, és több a Testament, ki tudja, mi zavar ennyire. Igazi tartalom nélkül ez csak egy üres lufi, ami gyorsan kipukkad, és nem csak azért sajnálom, mert szomorkodom a Dolving-éra elmúlásán. Nem is akarom túlmagyarázni: nálam ez az album nem működik, így jártak, és jelen pillanatban elég nagy az esély arra, hogy ezt a lemezt már bontatlanul sem fogom a sorba beilleszteni.