Nem volt nehéz megjósolni, hogy új fejezet nyílik Till Lindemann életében, miután szétváltak útjaik Peter Tägtgrennel, és jobban az oroszok felé kóválygott a szólómunkásságával, így a friss anyag teljes mellszélességgel, teljes nevén jött már ki. Vérbeli Rammstein-rajongóként (és a korábbi, Peter Tägtgrennel készült lemezek kedvelőjeként) nehéz két lépés távolságból szemlélni ezt a legújabb szólólemezt az elmúlt évek történései miatt. Valahol ott maradt a sarokban egy kevés kényelmetlen érzés, de igyekszem l’art pour l’art-felfogásban értékelni a Zungét. Ami ezúttal szerzői kiadás, hiszen az album elkészülte után a Universal elegánsan kifarolt a produkció mögül, így csúszott a tervezett megjelenés is, de még a támogató turné előtt ki tudták hozni, szinte az utolsó pillanatban. Nos, igen, régesrég elmúltak a ′80-as évek, amikor igazán komoly következmények nélkül meg lehetett úszni akár még egy Vince Neil-féle halálos balesetet is – ma már ennél jóval kevesebb is elég, még ha végül a vádemelésig sem jutott el az ügy.

Kíváncsi voltam, mennyire fog módosulni a zene, hiszen nincs már itt a svéd multitálentum, aki kiváló diszkóriffeket kanyarított Lindemann sorai alá. Nagy zsákbamacskát nem árulok, ha azt mondom: nagyon nem más, mint amit eddig ismertünk tőle. Többnyire maradt az a dizsi metálvonal, bár néhány dal azért eltér ettől, amelyek rétegzettebb, mondanivalóban és zeneileg is komorabb, mondhatni tartalmasabb formát kaptak, ezúttal több zeneszerző segítségével (Sky van Hoff, Daniel Karelly, Olsen Involtini, Lois Cass és Clemens Wijers). A szövegek nyelve természetesen maradt a német. El kell fogadni, hogy Tillnek az angol nem megy olyan szinten, mint az anyanyelve, sosem lesz képes olyan nyelvi (sic!) fricskákra, ami németül természetesen, zsigerből jön. Hozzáteszem, nem biztos, hogy valójában érteni akarom, miről is szól némelyik sora. Szóval maradjunk a két lépés távolságnál, és azt kell mondanom, a zenével nincs igazán baj. Ha tudod, mire számítottál, azt is kapod, örülni fogsz. Sokadszorra pörög le nálam a Zunge, és határozottan úgy érzem, van valami nagyon nyomasztó árnyék a lemezen – és nem, nem A Történtek Miatt.

Kimondottan combosan indul a történet: a Zunge a lemez kimondott és kimondatlan slágere, komótos és komor riffjeivel, szavalós verzéjével és a fülbemászó refrénjével kitörölhetetlen marad. Van ebben a dalban valami plusz szomorú hangulat – legalábbis nálam ez így csapódott le –, a dalszöveg is talán itt a legsokatmondóbb és legkomolyabb. A kliphez készült videó meg szokás szerint erős gyomrúaknak ajánlott, és szokás szerint megint beteges dolgot vállalt be Till a művészet érdekében. Hol van az, amikor „csak” simán átlyukasztotta az arcát, hogy ne kívülről kelljen bevezetni a szájába a fényforrást… A Sport frei zeneileg a korábbi két lemez világát idézi, táncolós sláger, amiben a mondanivaló hozza a komolyabb vonalat, a kórusos részek meg a kommunista időszak indulóit idézik, a videóban meg legalább csak az egyik karját gyújtja fel Lindemann, a teljes felsőtestes lángolást egy kaszkadőr csinálta. Mondjuk látványosnak látványos, az tény.

Az Altes Fleisch könnyed diszkómetál, Peter Tägtgren is elégedetten csettintene, olyannyira őt idézik a riffek. Az Übers Meer ezt a laza hangulatot fojtja meg: komor, komótos tétel, a szövege rejtélyes módon nem vulgáris, bejön a refrén, beletapad a fülbe, amúgy meg csak bő három perc az egész. A Du hast kein Herz tagadhatatlanul rammsteines, ahogy a Schweiss is, de ANNYIRA talán nem is meglepő ez, ha a szerzőt nézzük, Sky van Hoff az utolsó két Rammstein-album producere és dolgozott az Emigrate-tel is, szóval pontosan tudja, mi működtethető ebben a zenei közegben. Utóbbi jobban tetszik, bár abban lenyúltak Flake-től is pár szintis hangszínt. Az akusztikus flamenco-szerű Tanzlehrerin egy blöff, annyiban ki is merül az érdekessége, hogy a digitális verziónak más a szövege a végén, mint a fizikai példányokon.

A Nass ismét középtempó, a legmélyebben karcoló riffel, a refrén tipikus Till, ez sem telitalálat, felejthetőbb darab, az Alles für die Kinder szintén, ennek is van valami rendkívül nyomasztó hangulata – nem véletlenül. A Lecker beteges, de jó az egész, van valami svédmetálos íze, a refrénben magasabb regiszterekbe merészkedik Till – el is rejtik a hangját, de legalább nem a sztendertjeit hozza újra. Nálam működik, az album egyik kiemelkedő darabja. A levezető, zongorás, nárcisztikus himnusz Selbst verliebt nem sok vizet zavar, de utána még jön egy rejtett track (de rég volt már ilyen!), egy kedves német sramlisláger, igazi mélyrettenet, de arra jó, hogy koncertek után, színpadszétszedés közben a közönség egy része lelkesen vonatozzon rá.

Egyik Lindemann-szólólemez sem volt tökéletes, de lehetett találni rajtuk szerethető dalokat – ahogy ezen is. Az első az angol nyelve miatt talán különlegesebb volt, meg frissebb is, az akkor még fényesebb jövő előtt álló kollaboráció miatt. Összességében szívesen hallgatom a Zungét, de ilyen szempontból én rajongó vagyok, mert eleve szeretem Lindemann hangját, szóval a két lépést vissza is táncoltam. Nekem megér ez egy jó kis kellemes nyolcast.

Mindamellett nem tudom, mi lesz ezzel a történettel a jövőben, lesz-e egyáltalán még, azt sem tudom, mikor fog véglegesen megőrülni Till Lindemann, vagy bármi visszahozza-e még őt kicsit a realitás talajára az utóbbi sok évben oroszoktól hemzsegő buborékvilágából. Önző módon azt mondom: a Rammstein hosszabb távú jövője érdekében jó lenne, ha valahogy visszatérne a l’art pour l’art dimenzióiból, noha az is tagadhatatlan, hogy felfoghatjuk görbe tükörként is a mondanivalót – ahogy a legtöbb esetben ez áll is. Persze elnézve a régi Lindemann-képeket és -videókat… sajnos azt kell mondjam, hogy minden szempontból nagyon rosszul öregszik. Kár érte, kiváló ügynök volt.