Már írtam valamikor korábban: néha nem tudom eldönteni, kinek hiányzik egy-egy régi zenekar újjáalakulása. Ha tényleg valami generációs csapatról, netán igazán kultikus, kiugróan jó régi bandáról van szó, én is örülni szoktam a visszatéréseknek, amennyiben pedig nem erről van szó, de üzletileg komoly haszon várható az újonnani egymásra borulástól, egy-két extrém esetet leszámítva általában megértem a dolgot. Gyarló az ember, ugye, a pénzt meg mindenki szereti (még az is, aki egyébként a kommentekben bőszen hirdeti, hogy csak az az igazi zenész, aki az esti próbák előtt-után három műszakban gályázik a szalag mellett, ha pedig véletlenül pénzt keres a muzsikálásból, hamut szór a fejére és nagyon szégyelli magát). Néha viszont egyik fenti tényező sem jellemző igazán.

Itt van például a New Jersey-i Trixter. Pete Loranék annak idején az utolsó olyan hajmetalosok közé tartoztak, akiknek még összejött az áttörés a boldog békeidőkben, a teljes műfajt kisöprő grunge-cunami tombolása előtt. Röhejesen fiatal, jó svádájú, fotogén tagokból álló bandáról beszéltünk már akkor is, akiket a marketinggépezet elsősorban célirányosan a kiscsajok torkán igyekezett letolni, és sikerrel is járt a dolog, az 1990-es debüt bearanyozódott a tengerentúlon, miközben még a rocktáboron belül is elég komolyan köpködte őket mindenki. Aztán mint minden tinikedvenc, a Trixter is gyorsan eltűnt a süllyesztőben, a már a Nevermind után megérkezett, kettes számú Hearből ötödannyi sem ment el '92-ben, mint a bemutatkozó anyagból. Hamarosan jól fel is oszlottak, hogy aztán csak 2007 környékén térjenek vissza, és némi haknizgatás után végül 2012-ben, New Audio Machine címmel lemezt is készítettek. Most pedig itt a Human Era, és nem rossz, de alapvetően ugyanolyan, mint akármelyik korábbi albumuk, és nyilvánvalóan nem is keresik szét magukat úgy mostanság, mint mondjuk a maroknyi nosztalgiázó mellett tényleges, aktív táborral is rendelkező, nagyobb és jelentősebb egykori sztárok. Szóval érzékelek itt némi „sok hűhó semmiért"-jelleget, ezt nem akarom tagadni.

Persze nem akarok túlzottan cinikusnak vagy rosszindulatúnak tűnni, mert végső soron a Trixter számára is bőven akad hely a színtéren. Ráadásul a közhiedelemmel ellentétben ezt a bandát még a rájuk húzott imázs ellenére sem egy marketing-mítingen rakták össze, és ma is az eredeti felállásban működnek: az említett frontember, Pete Loran és Steve Brown gitáros (aki mostanában a Def Leppardban szokott kisegíteni szegény Vivian Campbell kezelései idején) még gyerekfejjel, 1983-ban kezdte a közös zajongást, és P.J. Farley basszer, illetve Mark Scott dobos is évekkel az első lemez előtt szegődtek melléjük. Szóval akár még el is hihetem, hogy a srácok érett, felnőtt fejjel is jól elvannak együtt, zenélgetnek, és ha éppen úgy adódik, utazgatnak, koncerteznek is különösebb célok nélkül. Viszont ez a cél nélküli jelleg sajnos úgy csapódik le a lemezen, hogy a végeredmény elég átlagos, és ez sajnos nem újdonság náluk. Legyünk őszinték: a Trixter már huszonöt évvel ezelőtt sem volt megkerülhetetlen zenekar, pedig akkoriban tényleg ez a fajta zene jelentette a kor soundtrackjét, ma pedig valahogy még jelentéktelenebbnek tűnnek. Pedig csalóka a lemez, mert ha részletekben hallgatsz bele a dalokba, mindegyik teljesen okés. Pár hét ismerkedés után azonban sajnos azt kell mondanom, hogy megint ennyi az egész, és ennél egy szemernyivel sem több. A paneleket ma is remekül egymáshoz tudják illeszteni, zeneileg is profi az egész úgy, ahogy van, csak éppen olyan, mint egy futó nyári zápor: jön, megy, és nem hagy maga után tartós nyomokat.

Ha nem hallottál még Trixtert, egy törzskönyves dallamos hard rock-bandát képzelj el a rágógumisabb vonalról, a stílus minden egyes kliséjével együtt. Amennyiben ismertebb nevekkel kell körbelőnöm őket, a régi, első négy lemezes Bon Jovi meg a klasszikus Def Leppard nyilván megkerülhetetlen, a saját kortársak, a '80-as és a '90-es évek fordulója környékén alkotó bandák közül pedig talán a Slaughter a legközelebbi párhuzam, és az arányok is hasonlóak: kellően gitárcentrikus a muzsika, de azért nem annyira. Vagyis ha 1990-et írnánk, a Rockin' To The Edge Of The Night, a Not Like All The Rest, az Every Second Counts, a Midnight In Your Eyes vagy a Soul Of A Lovin' Man sem feküdné meg a közép-nyugati háziasszonyok gyomrát, ha steaksütés közben meghallanák őket a rádióban a Born To Be My Baby, az Every Rose Has Its Thorn meg a Sweet Child O' Mine között. Különösebb károsodások nélkül hallgatható, kommersz rockmuzsika ez, de egyik pillanata sem kiugró vagy jelentőségteljes. Még azzal együtt sem, hogy a Trixter egyébként ma is tök jól zenél, sok finom hangszerelési megoldás, ízes szóló, szépen kidolgozott vokáltéma akad a dalaikban, és lényegesen egészségesebben, természetesebben is szól a lemez, mint a Frontiers kiadványainak nagy része.

Mint mondtam, nálam ez a csapat abban a korszakomban sem számított különösebben nagy kedvencnek, amikor tényleg betegesen begyűjtöttem mindent, ami amerikai hajmetal volt a '80-as évekből, pedig akkoriban még lényegesen kevésbé voltam finnyás, mint manapság. Viszont a Trixter javára írandó, hogy egy szemmel sem rosszabbak 2015-ben, mint 1990-ben voltak, tényleg megbízhatóan hozzák magukat. Vagyis ha kedveled őket, nem fogsz csalódni a Human Erában, ez egy korrekt album a sorban a banda és a stílus összes jellemzőjével. Valószínűleg én is elő-előszedem majd, ha éppen olyanom van, mert okés annak, ami, amennyiben viszont nem vagy a szűkfarmeres-veszkócsizmás-megszaggatottpólós éra megveszekedett fetisisztája, aki tényleg mindent ismerni akar ebből a rég tovatűnt korszakból, nyugodtan kihagyhatod a csapatot úgy, ahogy van.