A '90-es évek közepén, amikor egyre-másra nyíltak a nyugati mintára létrehozott és ahhoz mérten sosem látott bőséget kínáló lemezboltok Pesten, megszállott gyűjtőként elkezdtem beszerezni azokat az albumokat, amiket korábban csak a külföldi magazinok, illetve a korai Hammerek oldalain láttam. A mindenki által könnyes szemmel emlegetett debütáló Unruly Child-lemez persze már akkor is olyan ritkának számított, mint a hat lábbal született kisborjú, de úgy '98 körül csak sikerült azt is begyűjtenem: a Hammer Barlangban kaparintottam meg egy hosszú papírdobozos, amerikai nyomású példányt. A korong eredetileg 1992-ben jelent meg az akkor még a Warner égisze alá tartozó Interscope-nál, tehát a dallamos éra utolsó multis mohikánjai közé számított. Máig rejtély számomra, hogy abban az évben miért láttak a világ egyik legnagyobb kiadójánál fantáziát egy tradicionális AOR-brigádban, de mindenesetre komoly büdzsét biztosítva megteremtették a lehetőséget arra, hogy a King Kobra, a Signal, a Hurricane, a World Trade és a Stone Fury soraiból verbuválódott ötös Beau Hill sztárproducer segítségével az akkori korszak egyik leghatalmasabb melodikus rocklemezét készíthesse el.

Az album olyan ragyogó igazgyöngyöket rejtett, mint a Take Me Down Nasty, az On The Rise, a Zepes Long Hair Woman és a Lay Down Your Arms, de még ezeket is elhomályosította a Who Cries Now és a When Love Is Gone kettőse, melyek nálam egészen biztosan minden idők tíz legnagyobb AOR-témája közé tartoznak. Ennek ellenére a lemez nemhogy sikeres nem lett, hanem rekordgyorsasággal tűnt el a lefolyóban, mintha soha nem is létezett volna. A zenekar szétszéledt, a meghatározóan stílusos csodahanggal rendelkező Mark Free pedig nővé operáltatta magát, és Marcie néven kezdett új életet, valamit karriert. (Long Way From Love és Tormented című szólómunkái szintén erősen ajánlott darabok.)

A '90-es évek végének kedvezőbb zenei klímájában aztán őket is újból feldobta a víz a felszínre, a csapat magját alkotó Bruce Gowdy gitáros, Guy Allison billentyűs és Jay Schellen dobos mellé felsorakozott Kelly Hansen énekes (Hurricane), valamint Ricky Phillips basszer a Bad Englishből. Ebben a leosztásban hozták össze a Waiting For The Sun címre keresztelt kettes lemezt, ami minőségében és hangulatában egyetlen centivel sem maradt el időközben kultikus státuszba emelkedett elődjétől (nekem a mai napig ez a legkedvesebb Unruly-anyagom). Az újdonsült lendület még kitartott egy darabig, a Foreignerbe távozott Hansen helyére állított Magdalen-énekessel, Philip Bardowell-lel készült, szegényes hangzású UCIII viszont már csak halvány másolata volt a korábbiaknak. Marcie Free visszatérésére 2010-ben került sor, azóta meglehetős rendszerességgel érkeznek az alapvetően jó minőségű, ám túl sok izgalmat és világmegváltást már nem tartogató albumok tőlük. Többségüket egy-két hallgatást követően el is engedtem a fülem mellett, egyedül a legutóbbi Big Blue World tetszett némileg érdekfeszítőbbnek.

Noha első nekifutásra nem tűnt úgy, több hallgatás után most már világos, hogy a jó tendencia az új anyagon is megmutatkozik, némileg erősebbnek érzem a friss dalokat, mint az elmúlt tíz év eresztéseit. Rögtön a Poison Ivy nyitánya kellemes emlékeket ébreszt, mert megvan benne az a sajátos, Unruly Child-os lüktetés, ami az első lemezt annyira egyedivé tette. Nem egy új On The Rise, de tagadhatatlan, hogy rokonságban áll vele, a szellősebb hangszerelés dacára is. Az ezt követő Say What You Want viszont sebességet vált, kimondottan húzós hard rocker a téma, amit a prímán dohogó basszusgitár alapoz meg. És ez nem véletlen, mert a hangszert jelenleg a fretless basszus prófétája, az egykori The Firm/Blue Murder-zenész Tony Franklin kezeli a bandában, mégpedig hírnevéhez méltó módon. A finom gitárokkal operáló, légiesebb címadó tétel is tetszetős, ugyanezt a vonalat erősíti a jófajta hangulati váltásokkal tarkított, élettel teli refrénű Everyone Loves You When You're Dead. A '90-es években Mark Spiro anyagain lehetett hasonló megfogalmazású darabokkal találkozni.

Az album javát ilyen típusú, lazább szerzemények teszik ki, ugyanakkor akad pár további fajsúlyos pillanat is, például az imádnivaló Underwater, ami az egyik legszebb virágszál ebben a csokorban. Marcie ma is eltéveszthetetlen hangja teljes pompájában vonul itt fel. Ha már itt tartunk, meg kell jegyeznem, hogy az énekesnő sikerrel konzerválta hangját az évtizedek alatt, szinte teljesen megmaradt annak az erőteljes orgánumnak, amivel a '80-as évek közepén megismerte a közönség. Nyilván a korral némileg nazálisabb lett, karakteréből és minőségéből viszont semmit nem veszített. A finoman építkező The Wooden Monster és a gurgulázó Hammond orgonával fűszerezett We Are Here To Stay percei alatt is világosan átjön, hogy 66 évesen sem törvényszerű egy énekesnek korábbi önmaga árnyéka lenni, a hangszálak is öregedhetnek méltósággal.

Összességében azt mondom, nem tesz rossz lóra, aki némi friss dallamos rockzene után vágyakozva az új Unruly Child mellé teszi le a voksát. Nyilvánvaló, hogy nem ér fel a korong az első kettőhöz, a mai időket jellemző ezerszer felhasznált panelekből, unalomig ismert fordulatokból és jellegtelen dallamokból összetákolt AOR-lemezek közül azonban magasan kiemelkedik. A Gowdy/Allison/Free szerzőtrió egyszerűen nem ugyanaz a dimenzió, mint a Del Vecchio- vagy a Martensson-művek, na.