A „ki milyen hordozón/platformon hallgat zenét, és vajon ő a hülye-e emiatt, vagy épp ellenkezőleg, a többiek?" téma bármikor képes nehéz kőként landolni a kommentszekciók állóvizében. Bennem semmilyen indulatot nem kavar a kérdéskör, mivel igyekszem funkcionális szempontból nézni a dolgot: a CD-gyűjteményemhez ragaszkodom, de lejátszóm már nincs, zenét meg legtöbbször a kocsiban vagy a gépnél hallgatok, így ma már gyakorlatilag kizárólag az online felületeket részesítem előnyben. A vinyl-dolog mindig elkerült, de értem, mitől nagy szám, a kazetták feltámadására viszont minősített WTF-jelenségként tekintek. De épp az a szép a mostani érában, hogy mindenki választhat a felsoroltak, illetve akár további lehetőségek közül is.

Kivéve persze, amikor nem kap erre lehetőséget. És nyilván nem véletlenül az új Vain kapcsán indítottam kicsit messzebbről, ugyanis egyszerűen nem fér a fejembe, milyen indítattásból ítéli valaki halálra a lemezét 2024-ben azzal, hogy pár online felületről megrendelheted CD-n, de ezt leszámítva szó szerint sehol sem érhető el hivatalosan. A Disintegrate Togetherrel ugyanis ez a helyzet, és az album meg a zenekar körüli általános csend alapján még csak azt sem merem biztosra venni, hogy Davy Vain mindenáron CD-vásárlásra akarja biztatni a híveket. Sajnos simán lehet, hogy puszta menedzseletlenségről, amatőrizmusról van szó, láttunk már erre példát a kultikus San Franciscó-i sleaze/glamstereknél. A nulla felé konvergáló közösségi- és egyéb médiaaktivitás is utóbbi verziót erősíti.

Senki se mondja nekem, hogy „de igenis neki van igaza, ő még kitart az elvei mellett, bezzeg régen satöbbi-satöbbi", mert ez kábé olyan, mintha a No Respect 1989-ben nem vinylen, CD-n és kazettán, hanem kizárólag viaszhengeren vagy gramofonlemezen jelent volna meg, aki meg másképp hallgatná, az így járt. Oké, tételezzük fel, hogy Davy nem akarta centekre váltani az új dalait a Spotin meg a YouTube Musicon – nem mintha a lemezei többsége ne lenne fent... –, de akkor is abszurd, hogy sem a zenekari honlapon, sem a Bandcampen nem érhető el a cucc streamként vagy fizetős letöltésként... Márpedig lehet elvhűségből vagy akár szimpla hülyeségből, beleszarásból is árral szemben úszni, de az eredmény nyilvánvaló. A maroknyi tábor, akinek érdekes ma a Vain, így sem fog CD-t rendelni (komolyan, mi a francnak rendelném meg, ha már lejátszani sem tudom?), hanem leillegálja, vagy elkunyerálja mástól, aki megrendelte vagy leillegálta (én is így tettem, miután hónapokig hiába vártam, hogy hivatalosan is felbukkanjon az album valamelyik felületen, szóval köszönet érte annak, akit illet). Ami ugyebár konkrétan nulla cent bevételt jelent – ennél pedig a spotis nulla egész akármennyi pont nulla egész akármennyivel több.

Mindezt csak azért sajnálom, mert a Disintegrate Together baromi jó lemez. Kábé olyan szinten baromi jó, mint a 2011-es Enough Rope meg a 2017-es Rolling With The Punches, vagyis ezen a dallamos vonalon lazán az év, sőt, az utóbbi évek megjelenéseinek felsőházába kívánkozik. Számos kortársával ellentétben Davy nem ontja magából a lemezeket, és csak akkor szólal meg, ha épp akad mondanivalója, ám ebből fakadóan friss megnyilvánulásai tényleg értékkel, súllyal bírnak. Ráadásul itt hangzás terén sincs nyoma frontierses low budget bénázásnak, épp olyan gyönyörűen szól a cucc, mint a fénykor nagy művei, például az első pár Vain-album. De hát aki tud, az tud. Nem véletlen vették igénybe akkoriban nyafogós hangú barátunk stúdiós szolgálatait még a Bay Area thrashbandái is...

Ezen túlmenően nincs nagyon mit ragozni itt: hamisítatlan, százszázalékos Vain-lemezt kaptunk a csapatra jellemző dögös, húzós hangvételben, ám azzal a szintén összekeverhetetlen, lebegős-szexes-pszichedelikus melankóliával, amit soha senki nem tudott náluk organikusabban összevegyíteni a '80-as évekbeli hajmetállal. Mindehhez a továbbra is zseniálisan éneklő Davy mellett itt van az alapfelállásból Ashley Mitchell basszer, a ma már Dylana Nova Scottként futó Jamie Scott gitáros (aki Joel Protóval vállvetve gyönyörű szólókkal pakolta tele az anyagot) és Tom Rickard dobos is, vagyis minden tök autentikus. Ez az érzésvilág pedig olyan nagyszerű himnuszokban ölt testet, mint a nyitó Cold Like Snow, a zeppelines groove-ok hátán ringatózó Don't You Think, a No Respect és az All Those Strangers atmoszféráját maradéktalanul hozó You Better Keep An Eye On That Girl, Holding On For Love vagy Pictures Of You In Red, netán a fülledt-mocskos, óriási bontogatós bridge-dzsel ellátott K.C. Swinger. És persze akadnak elszállósabb, kevésbé direkt témák is, mint a címéhez méltóan hippis The Flowers, a briliáns szólókkal ellátott Back In '89, az álmodozós-lusta Can't You See Me Floating vagy a záró címadó ballada. És mind állati jó.

Száz szónak is egy a vége, Davy Vain ma is óriási dalszerző, csak erről sajnos még az említett maroknyi fanatikus jelentős része sem fog értesülni, új hívek meg aztán a fenti okokból tényleg teljesen kizárt, hogy érkezzenek a Disintegrate Togetherrel. Davy már a világra hozatalnál annak rendje és módja szerint kinyírta ezt az albumot. Tök mindegy, mi a háttér, ilyen világra szóló ostobaságot egyszerűen nem szabadna csinálni!