Abaddon ugyan menet közben eltűnt a képből Mantas és Tony Dolan mellől, de mintha el sem telt volna öt év a Venom Inc. Avé debütálása – jó, előtörténetnek ott volt az Mpire Of Evil is – és az ősszel megjelent There's Only Black között. Persze ezen nincs mit csodálkozni, az Inc. toldatocska ellenére ez itt a Venom egyik inkarnációja a Cronos által vitt hivatalos verzió mellett, szóval az néz más mozit, aki esetleg kalandozást vár. Illetve egy ponton tuti van eltérés: Jeramie Kling csatlakozásával a koncertteljesítmény alighanem sokkal jobb lett, mint Abaddonnal volt. De ez most nem fricska, csupán puszta ténymegállapítás, jobbulást a mesternek!

Mivel sokszor írtam már a Venomról és leágazásairól az oldalon, túl sok okosságot nem tudok hozzátenni az eddigiekhez. A Venom Inc. a maga valóságában igen archaikus, bárdolatlan és pőre, de a 21. századi stúdiótechnika természetesen Mantasékon is nyomot hagyott, ezen a téren maximálisan megfelel a lemez azoknak a kritériumoknak, amiket nagyjából minden ma megjelenő metállemeznek teljesítenie kell. Vagyis pontatlan bénázásra, szar hangzásra senki se számítson, kellő vastagsággal zúznak a riffek, Dolan bömbölésének is bőven van alja, nem érheti szó a ház elejét. Kling csatlakozásával nyilván több lehetőség nyílt meg előttük, hallhatóan jóval több a géppuskaként pergő kétlábdobos téma is, mint legutóbb, vagyis minden tekintetben a papírforma érvényesül.

A Welcome To Hell és a Black Metal idején, nagyjából egészen a Metallica és a Slayer megjelenéséig a Venom a világ legkeményebb bandájaként élt a köztudatban. Azóta eltelt több mint négy évtized, és bár mai sztenderdek szerint is durva és agresszív, de semmiképpen sem kiugróan extrém a muzsikájuk. A black metal megjelölés teljesen mást jelent, mint amikor a Venomnak köszönhetően elkezdték használni a követőkre ezt a jelzőt, és közben Mantasékra is visszhatottak az ő köpönyegükből kibújt bandák. Amennyiben skatulyázni akarok, még talán leginkább thrashes az összkép, de természetesen nem hiányoznak a dalokból a jellegzetes brit heavy metal fogások, a doomosabban megdörrenő súlyosságok, illetve itt-ott a modernebb megoldások sem. Jeff azonban mindig összekeverhetetlenül gitározott és felismerhető témákat alkotott – igazából már akkor is, amikor még abszolút nem tudott játszani a hangszeren, és ismerjük el: ez azért nem semmi. Ez így is maradt, ráadásul az egyik legfontosabb Venom-védjegynek számító sörgőzös dekadencia is végig áthatja az anyagot. Ha valaha is szeretted a bandát, a Come To Me, a Don't Feed Me Your Lies, a Man As God vagy a Rampant garantáltan ínyedre lesz.

A szokásos egyetlen problémámmal tudok előállni megint: ebből a fajta muzsikából egyszerűen teljesen fölösleges 53 percnyit felpréselni egy lemezre, még akkor is, ha öt évig hallgattak előtte. Itt-ott egyes dalokból is le lehetne nyesni egy-másfél perceket. De ilyen nagy öregek esetén ez bocsánatos bűn, és aligha jelent majd problémát annak a szűk rétegnek, akinek még ma is izgalmas egy lemez ezektől az arcoktól. Nekem egyszerűen nincs szívem pontot levonni tőlük emiatt, annyira aranyosak.