Bizony, vad üldözésbe kezdett ötös sorszámú LP-jén a svéd Watain, az ilyesmi pedig ritkán szokott eredmény nélkül maradni. A három évvel ezelőtti, már merészebb húrokat pengető Lawless Darknessért egyaránt megkapták a hazai Grammyt és az első vaskos fikázásokat is persze, a folytatásra mégis három évet kellett várni. Fuck Off, We Murder – mondja a legújabb, soron kívüli maxijuk címe (rajta a címadó feldolgozás, Jesus Christ „GG" Allintől), és én úgy tudtam, hogy tényleg. Ennyire nem vészes a helyzet, a The Wild Hunt most még csak nem is igazán ijesztget, sokkal inkább szórakoztat. Észrevette ezt a svéd közönség és a Century Media is, ezért is tarolhat sosem látott szélességben Erik Danielssonék kaszája, én legalábbis így gondolom. Itt, ezen a színpadon van a helye a Watainnek, én legalábbis régóta ide vártam őket – csupán arra nem gondoltam, hogy ilyen, szinte drámai hirtelenséggel teszik helyre magukat.

Elismerésre méltóan stabil felállású skandináv triónk ezúttal igazán vérbő, áramvonalas extrém (?) metalt játszik. Azt, hogy mi is a black metal valójában, persze továbbra sem tudjuk, de a Watain hallhatóan nem szeretne már abban a ligában játszani, amelyben a megelőző bő évtizedben megbízható oszlopnak számított. A The Wild Hunt ennél sokkal, de tényleg sokkal többet akar markolni. Vadul kapkod minden irányba (mogorva, epikus, dallamos thrash lehet ez végül, valamikor), tulajdonképpen ennek a változatosságnak az álcája mögé bújtatva tanácstalanságát. Mert azért minden, egy adott formula mellett elkötelezett banda számára pánikba kergető pillanat, amikor ráeszmél, hogy felvállalt stílusában nincs már mondanivalója. Ezt érzem az olyan régivonalas dalok hallatán, mint a De Profundis vagy a Sleepless Evil, a zenekar pedig keresi is a kiutat. A lemez mértani közepén például előrukkolnak egy olyan epikus balladával (They Rode On), ami jelen formájában sajnos egyenesen vállalhatatlan a Watain számára. Nem a végig dallamos ének (felhabosítva női vokállal) vagy a tempó miatt, leginkább a dal atmoszférája tájidegen.

E fura kavarás állatorvosi lova legyen mégis a The Child Must Die, amelyről hallgatóan teljesen mást gondol az énekes és Pelle Forsberg gitáros, a végeredmény pedig éppen annyira sokkolóan sötét, mint amikor Vince Neil azt visítja negédes mosollyal, hogy Shout At The Devil. Szörnyűséges mennyiségű szart (is) fognak mindezekért Erikék a nyakukba kapni a közeljövőben, nem is célom ezt fokozni, de a változás mibenlétét és nagyságrendjét szerettem volna érzékeltetni. A zenészi teljesítmények mindazonáltal akár kiemelkedőnek is nevezhetők (Pelle például itt-ott igazán nagyszerű a gitáron), már amikor a túlproducelt hangzás (kikeverője a jól bevált Tore Stjerna, Necromorbus Studio) éppen nem kergeti vásári mulatságba az előadást. Az énekhang valódiságában konkrétan nem hiszek, de itt és most helyénvalónak találom, ahogy Danielsson törekvését is a változatosságra. A kalapomat őszintén megemelni ellenben egyetlen pillanatban sem tudom, az én ízlésem és a brigád törekvései ezúttal nem találkoztak.

A mai színtér talán legszínpadiasabb csapata ezzel az igen nehezen komolyan vehető anyaggal egy abszurd drámát alkotott, annak minden velejárójával. Amennyiben nincs igazam, akkor ők pontosan érzik ennek az ügetősre vett tempójú, hosszan elnyújtott hódító hadjáratnak a végcélját, és csak én maradtam az árokparton, fejet vakarva.