Sokszor leírtuk, hogy a mai dömpingben, pláne a zenefogyasztásihallgatási szokások megváltozása mellett az ember mellett gyakran elmegy egy csomó zenekar és lemez, ami pedig egyébként tetszene neki. A finn Wolfheart például, bevallom, ebbe a kategóriába tartozik nálam: a hírrovat töltése közben mindig menetrendszerűen meghallgattam az aktuális lemezek kapcsán kiadott előzetes dalokat, tetszettek is, de valahogy mégsem jutottam el odáig, hogy mélyebben megismerkedjek a bandával. A Wolves Of Karelia esetében viszont felkeltette a figyelmemet a téma – a finn-szovjet téli háború történetével foglalkozó, laza konceptalbumról beszélünk –, és láss csodát, beakadt a lemez a Spotin. Pedig több olyan kritikát is olvastam róla, miszerint régen jobb volt a zenekar, és ez a lemez már nem az igazi. De ez már csak így megy...

Mint a fentiekből is következik, tőlem ne várj most efféle sommás megállapításokat, nekem ez a lemez itt és most bejött, és kész. Nem akarom elemezni, mi ennek az oka, mint ahogy azt sem kísérlem meg mélységében analizálni, hol helyezkedik el az anyag az életműben – ahogy írtam, ismertem a zenekart eddig is, de sosem ástam bele magam részletekbe menően a munkásságukba. Viszont ez az album nem is igényli a részletes okoskodást, mert inkább olyan, mint egy pont a megfelelő időben, a megfelelő erővel és sebességgel eleresztett jobbegyenes: ha betalál, garantáltan megfektet. Na, hát velem pontosan ez történt, és éppen ezért bátran ajánlom bárkinek Tuomas Saukkonenéket, aki szívesen hallgatna némi minőségi durvulatot így, a nyár közepén, amin nem kell sokat gondolkodni, viszont abszolút szórakoztató, és jólesik elindítani újra meg újra.

A Wolfheart klasszikusan azon zenekarok sorát gyarapítja, amelyek nem akarják újból feltalálni a kereket, és különösebben világrengető egyediségre sem törekszenek. A csapat világa ugyanakkor ezzel együtt is jellegzetes: az alap tipikusan nordikus death metal, annak is egy kellően dallamos, ha úgy tetszik, „slágeres″ változata. Összességében talán durvább, karcosabb, súlyosabb ez az anyag, mint a korábbiak (lehet, hogy ezért nem tetszik mindenkinek annyira), de váltásról természetesen nincs szó. Emellett érdekes, mennyire markánsan megkülönböztethetők egymástól pusztán dallamviláguk mentén a sarkkör vonzáskörzetében alkotó csapatok. Noha egyértelmű észak-európai death metalról beszélünk, a Wolfheartról is száz százalékos biztonsággal megállapítható, hogy nem svédek, hanem finnek. Már a nyitó Hail Of Steel atmoszférikus, dallamos billentyűs aláfestései és blokkjai is ebbe az irányba hatnak, akárcsak mondjuk a Horizon On Fire finom, törékeny bevezetője, de tényleg hosszasan sorolhatnám a hangsúlyos és mellékes részleteket, amelyek e csapásvonalon mozognak, és földrajzilag is beazonosíthatóvá teszik a bandát.

Mint írtam, Saukkonen zenekara nem igényli a hosszas elemzéseket, így megspórolom, hol tolnak hóförgeteg-szerűen örvénylő blastbeateket, kimértebb, súlyosabb gitártémákat, netán melyik billentyűs színezés ragad egyből a hallgató fülébe. Ha csúcspontokat kell kiemelnem, az említett két dal mellett biztosan megemlíteném a Reapert, ahol szakasztott olyan a riffelés, mintha csak Jeff Loomis állna neki északi death metalt nyomni, de a belassult, dallamosabbra vett középrész is ütős. Aztán nagyon bejön a heroikus The Hammer (ha létezik himnikus death metal, hát ez az), de a záró Ashes is mindent felvonultat a Wolfheart fegyvertárából, és tökéletesen példázza a csapat zeneszerzői képességeit. A nóták ráadásul fogósak, ragadósak, tényleg nem öncélú brutalizálásról vagy erődemonstrációról beszélünk, hanem igazi dalokról.

Semmi sem indokol az erősnyolcasnál magasabb pontszámot, hiszen nagyon sok ilyesmit hallhattunk már az elmúlt huszon-egynéhány évben, de én simán ki tudok egyezni ezzel. A Wolves Of Karelia egy kimondottan erős dalokkal teli, szépen megszólaló, ideális hosszúságú lemez ebben az alaposan szétcincált, de ma is roppant szerethető stílusban. Ha minőségi melo-death muzsikára áhítozol, ne is keress tovább.