Az Alcatraz demója megtestesíti mindazt, amit a magyar rock/metalzenéről tudni lehetett 1982-ben.
Szépséghiba, hogy a felvétel 2009-ben készült.
Az még odáig rendben van, hogy heavy metalt játszik a zenekar, ami ugyan annyira nem az én teám, bár helyenként próbáltak modernebb, karcosabb riffeket írni, ami mindenképpen pozitívum. A gitárszólók is a régi hagyományokat követik, de az éktelenül unalmas dobtémák és a hihetetlenül erőltetett énektémák mellett nem tudok elmenni, ráadásul túlartikulált (záááááááár, csak reád váááááár, szájzárat neki!) énekstílus konkrétan a korai szocialista művházas gimis rockzenekarok képét lebegteti folyamatosan lelki szemeim előtt. Pedig Bíró Attilának alapvetően nincs annyira rossz hangja (bár azért előfordul pár hamis hang, az érzelmek kifejezése pedig nem erőssége) és tulajdonképpen illik is a zenéhez, ám tény, hogy a régi panelekből építkezik és gőze sincs arról, hogy a kétezres években már régen nem erről szól a rockéneklés (és ritmizálás, könyörgöm!!!!).
Természetesen a négy dal között két lírai is helyet kapott, ennyi kliséhegyet pár percben rég hallottam, az egyik mintha valami elsőlemezes lemaradt Pokolgép dal lenne. A gitársoundot meg egyszerűen nem tudom értelmezni, fül nélkül is simán ki lehetne keverni bármi modernebbet, még demóra is.
Aranyos dolog, hogy vannak még zenekarok, akik ápolják a régi hagyományokat, és bizonyára megvan a közönségük is, bár ennek oka már talán inkább banánköztársaságunk sajátossága. Nem hallgathatatlanul rossz a zene, csak… mit mondjak, 2010-ben ez valahol vicces. Ezzel az energiával, amit ebbe a zenekarba, dalokba, demóba fektettek, simán lehetne valami európaibb, maibb heavy metalt játszani, nem ezt a nagyon poros, nagyon magyar idejétmúlt rettenetet.