Berlint látni és...? „Rengetegen imádják Berlint, de nem tudnám megmondani, hogy miért. Számomra nagyon más volt, mint London. Nagyon jól szervezett, majdhogynem futurisztikus hatást keltett, plusz ott voltak a mindenfelé megbúvó sötét bárok, ahová éjjel-nappal bármikor mehettél. Az összes feketébe öltözött, furcsa csodabogár fellelhető volt ezekben a pincékben, gyárépületekben és sötét bárokban. Berlin sötét, hedonista éjszakái úgy vonzották a Depeche Mode-os srácokat, mint fény a lepkét, de a város szürke égboltja gyakran elszigeteltséget, ürességet és unalmat is sugárzott" – mondta Gareth Jones, a Depeche Mode akkori producere a '80-as évek elején. Berlint látni és újrakezdeni.

Lemez – turné – DVD: évek óta ez a megszokott táncrend a zenekar háza táján, és ebbe a kikerülhetetlen nosztalgiával is erősen felvizezett programba kapcsolódik zökkenőmentesen a most kihozott, Live In Berlin címmel ellátott koncertanyag is, mely a tavalyi sorlemez, a Delta Machine turnéját hivatott dokumentálni. Egyéni szociális problémám talán, hogy kifejezetten kedvelem Martinék újkori stúdióanyagait is, de attól még életem első (és talán utolsó?) DM-koncertjén többnyire unatkoztam, miközben sorstársaimmal éppen ronggyá áztunk a Népstadion gyepén. Lefutni igyekeztem tehát a „kötelező" kört a menetrendszerűen érkezett berlini koncertanyaggal, majd legnagyobb meglepetésemre nagyon gyorsan a rajongó szerepében találtam magam, aki a zenészek minden megmozdulását csillogó szemmel lesi. Igen, Anton Corbijn jelen filmje egyrészt tökéletesen visszaadja az újra csúcsformába került banda élő vitalitását, másrészt a szobába transzportálja az utóbbi idők legnagyszerűbb színpadképét.

Amikor a banda szót használom a Gahan-Gore tengely színpadi kiterjesztésére, akkor még csak nem is túlzok, hiszen a DVD-ről is egyértelműen az jön le, hogy a csapat zenekaribb képet ennél már nem is mutathatna. Martin eleve csak mutatóba áll be a szinti mögé, és egy dalban még a turnébillentyűs Peter Gordeno is leugrik a világ legszerényebb és legrandább dalszerző zsenije mellé gitározni, ha a helyzet úgy kívánja. A frontot évek óta ketten uralják az ötvenen túl is olykor már-már komikusan túlpörgő Gahannel, ugyanakkor végre a háttérszekció is hoz izgalmakat. A jelenkori viták kereszttüzében leginkább Christian Eigner áll, aki egy irgalmat hírből sem ismerő dobos állat, és egészen egyszerűen aprófává szeleteli a memóriába égett ritmusalapokat. Ez utóbbi jól is áll az itt hallható, Depeche Mode néven futó garázs-rock brigádnak, de például a violatorös nóták lelkét egészen egyértelműen kivégzi. Mivel éppen én írom ezt a kritikát, és nekem történetesen tetszik ez a hozzáállás, az csak az érem egyik oldala, de a sajtóban majdhogynem elvárt siránkozás itt most biztosan elmarad emiatt.

Nincs is különösebb ok a szájszél húzogatására, ez a műsor ugyanis egészen grandiózus dinamikával bír, ügyes dramaturgiával felépített csúcspontokkal, amit ha nem is zseniálisan, de remekül vitt filmre a lassan a hatodik ikszet is behúzó, holland vizuál-mágus. A háttérvetítések olykor elképesztően impozánsak, máskor megmosolyogtatóan ötletesek, de soha nem válnak unalmassá, se porosan múltidézővé. Sőt, a Live In Berlin alapján szerintem a Depeche sokadik virágzását éli, számomra egyértelműen a Devotional korszakát idézi ez a szó szerint lehengerlő élő teljesítmény. Az élmény minősége mindenesetre szinte azonos. Bár kapható a kiadvány – elképesztően pofátlan árakon – különböző deluxe és pure audio csomagokban is, itt a szimpla DVD (igen, nincs blu-ray, újabb ok a sírásra) audiovizuális egysége önmagában igazságot szolgáltat és teljes értékű élvezetben részesít. Olykor azon kapom magam, hogy együtt ugrálok a tömeggel. Ha nagy leszek, Martin Gore szeretnék lenni, és pókerarccal szeretném extázisba kergetni a berlinieket.

De ma még ich bin ein Berliner. Egyértelműen.