Áttételesen a metal jövőjéről is meglehetősen keményen fogalmazott egy friss interjúban Kevin Lyman, az amerikai koncertszakma egyik nagy öregje. A legnagyobb helyi metal fesztiválturné, a Rockstar Energy Drink Mayhem egyik főszervezője szerint a súlyos zenék iránti érdeklődés fokozatosan csökken, mert a műfaj egyszerűen nem nevel ki újabb és újabb bandákat, amelyek tényleg tömegeket vonzanának.
„A Mayhem gyakorlatilag akármelyik pillanatban eltűnhet", mondta a szervező a Detroit Free Pressnek. „A metal műfajban ma már csak korlátozott számú tényleges headliner zenekar működik, új, fiatalabb zenekarokat, akiket főattrakcióként is fel lehetne léptetni, gyakorlatilag nem termelt ki a stílus." Lyman szerint a színtér szereplői ráadásul csakis magukat hibáztathatják, ha előbb-utóbb kikopnak a zenei bizniszből. „A csúcson lévő zenekarok mind egy bizonyos szintű költségigényt támasztanak ahhoz, hogy turnéra induljanak. A punk rockkal szemben a metal valahogy sosem tudja, hogyan kell egyet visszalépni, és ezáltal előrevinni az egész színteret. Mert a punk rock így működött, így tudtunk kinevelni egy sor zenekart: a Bad Religion beérte kicsit kevesebb pénzzel is annál, amit egyébként elkérhettek volna, és így az egész színtér előrébb jutott, mert simán felépíthettünk köréjük egy erős turnécsomagot. A metalban viszont az ilyesmik senkit sem érdekelnek, és soha nem is érdekeltek senkit, már akkor sem, amikor a '80-as években a klubokban dolgoztam. Ezen a színtéren inkább amolyan én-én-én típusú szemlélet érvényesül."
Az évtizedek óta a koncertszervezésben dolgozó Lyman tapasztalatai szerint a metalzenekarok iránti élő érdeklődés az évek múltával folyamatosan csökken, párhuzamosan azzal, ahogy a műfaj vezető zenekarai is öregszenek. „Az történt, hogy a metal elűzte a saját környékéről a csajokat, mert megöregedett: ősz, kopasz és kövér lett, miközben korábban a veszélyről szólt az egész. Ha régen elmentél egy metalkoncertre, fiatal fickók álltak a színpadon, és tényleg rejlett benne valami veszélyes."
A csökkenő közönségigényeknek köszönhető az is, hogy az idei Rockstar Energy Drink Mayhem a korábbi négy helyett csupán két színpaddal és körülbelül feleannyi zenekarral operál. Az idei főattrakciók, a Slayer, King Diamond, a Hellyeah és a The Devil Wears Prada emellett nem feltétlenül számítanak arénabandáknak, önállóan a két headliner is legfeljebb párezres csarnokokban játszik a világ minden táján. Ez a koncepciót tekintve mindenképpen visszalépés, hiszen korábban olyan, lényegesen szélesebb rétegeket megszólító, komolyabb lemezeladásokkal rendelkező bandák játszottak a feszteken húzónevekként, mint például tavaly az Avenged Sevenfold és a Korn, tavalyelőtt Rob Zombie és a Five Finger Death Punch, netán még korábban a Slipknot, a Disturbed vagy a Godsmack. „Ez volt a legjobb elérhető csomag abból az összegből, amiből dolgoznunk kellett. Muszáj volt az egész turnét egy bizonyos árszinten tartanunk, és ehhez csökkentenünk kellett a főattrakciókra fordított költségeket", összegzi a jelenlegi helyzetet Lyman.
Hozzászólások
Ezzel én is egyet értek,, de az általam felsoroltak nem nekem hiányoznak hanem az eddig kommentelők közt voltak akik hiányolják az ilyen kaliberű Rákksztárokat. Lynott mellé még szerintem Ronnie Dio-t is megemlíthetjük. :)
No, ebben végre egyetértünk. Nincsenek igazi egyéniségek, valódi művészek, már nagyon régóta. Akik meg voltak, azok vagy leültek, vagy elkurvultak, vagy meghaltak. Sajnos.
Akkor én meg megyek Pretty Hate Machine-t hallgatni :-))
Én inkább azzal jönnék, hogy nincs Hendrix, nincs Randy Rhoads, Criss Oliva. Sajnos az ilyen zenészem hiányoznak elsősorban a mai zenei életből. Randy is megreformálta volna a metal gitározást. Számomra a zenészek hiányoznak elsősorban. De írhattam volna Phil Lynott ot is.
Most már tényleg elő kell vennem a Master of puppets-t. Ha ennyit beszéltünk róla. Számomra az a csúcs alkotásuk.
Amúgy meg elhiszem. Tényleg. A nagy áttörés a Ride The Lighting felturbózott verziójával jött össze. Nem akarom ismételni magam, korábban már leírtam a lényeget a részemről. És egyszer sem tagadnám meg tőlük azt, amiért nyilván irdatlan keményen melóztak, ahogy Manson is. Nem tudom érzékeled-e, hogy Mansont példának hoztam fel, mintegy szemléltetésül arra, amit korábban a klasszikus lemezeket illetően említettél. Ha nem érted amit írok az nem baj (néha még én magam se értem), de kérlek olyasmit ne akarj belelátni, ami nincs ott, és ami nem igaz.
Hidd el nem a fekete lemezzel futottak be. Az már csak a beteljesedés volt. Anno voltam két koncertjükön is. a justice turnéson, Pokolgéppel előttük, és a Masteron AC/DC, Mötley. Queensryche. már a saját koncerten is eszméletlen sok ember volt. Aki olyam dalokat ír, mint az Orion, One, stb meg is érdemlik. Manson meg nagyon távol van attól, hogy ilyen zenekarokkal egy szinten lehessen emlegetni
Te, úgy látom, eléggé fekete-fehéren állsz hozzá a kérdéskörhöz, de hogy melyik lemezből válik klasszikus, és melyikből nem, azt leginkább az idő dönti el, illetve az ún. szakma. Sok olyan lemez van, ami csak azért lett klasszikus, mert egyszerűen rámondták.
Kissé távolodva a stílustól: amikor az akkor már The Prodigy letette az asztalra a Music... lemezt, nem volt ember, aki azt mondta volna, hogy évekkel előzik meg vele a korukat, és a három évvel későbbi folytatáson szépen újra lett hasznosítva egy rakás dolog arról a lemezről, és mégis a Fat of The Land-el váltak igazán történelmi jelentőségű csapattá. De ugyanez a helyzet a Nirvana Nevermind-jával is.
És az előző bekezdésem inverze: sok olyan lemez van, ami mestermű, bőven ott a szikra, mégsem lett klasszikus, maximum csak a rajongók szerint.
Bonyolultabb ez annál, hogy szikra, meg mit tehettek volna, vagy mit nem.
Idézet - cápaidomár:
Ha rá akarsz jönni, mitől az, ami. Hallgasd végig a kill em all tól a feketéig az lemezeikez. Mindegyikben bemne van egy apró részlete a sikernek.