Home

Eddig sem volt titok, hogy a Slayerben Jeff Hanneman halála után elsősorban Tom Arayát kellett meggyőzni a folytatás értelméről. A basszer/énekes egy friss interjúban őszintén elismerte: manapság a koncertezést leszámítva már nem nagyon szórakoztatja a turnézás.

Mindez persze nem azt jelenti, hogy Araya nem szeret a Slayerben játszani. Amikor azt kérdezték, munka vagy szórakozás-e ma a zenekar, azt felelte: mindkettő. „Egyenlő mértékben beszélünk a két dologról, bár mára kissé inkább már az üzleti oldal felé lendült ki a mérleg, hiszen olyan elbaszott régen nyomjuk, hogy maga a Slayer is egy önálló entitássá fejlődött, ami saját életet él, noha mi leheljük bele ezt", mondta a Noiseynak adott interjújában. „Vagyis munkát kell fektetni abba, hogy biztosan menjen tovább, és ezen a ponton inkább meló-jelleget ölt ez az egész. A legélvezetesebb részt mindig a színpad jelenti. Minden más szar. Mert közben el kell jutnod A pontból B pontba, és amikor minden egyes napod ezzel telik, akkor egy bizonyos idő után már nem feltétlenül szeretnéd ezt csinálni. Jeff is pontosan így volt ezzel. Eljutott arra a pontra, amikor elfáradt ebben, akárcsak mi mindannyian. Mindig is a teleportáló berendezés feltalálására várt, és állandóan arról beszélt, mennyire jó lenne odateleportálni a színpadra, lenyomni a bulit, aztán hazateleportálni. És csak egyetérteni tudtam vele. Utálom ezt mondani, de egyszer mindenkinek fel kell nőnie, mert nem az a vicces részeg fazon leszel egy idő után, hanem az a szánalmas alkesz. Ennyi év után, a játszma ezen szakaszában teljesen más már minden, és az emberek ezt egyszerűen nem képesek megérteni."

Araya ennek megfelelően nem csinál titkot belőle, hogy egyáltalán nem élvezi a két koncert között eltelő időt. „Harminchárom évnyi turnézás után, amiből több mint huszonkilenc valójában is koncertezéssel és utazással telt, fárasztó a dolog. Az emberek eközben mindig azt mondják: szórakoztatónak kell lennie, hiszen utazol, és látod ezt meg azt meg bla-bla-bla... Haver, ha az én cipőmben járnál, másképp gondolnád. Vicces, hogy amikor Európában jártunk most interjúkat adni az új lemez kapcsán, három napot töltöttünk Londonban, egyet Párizsban, egyet Norvégiában, és kettőt vagy hármat Németországban, mindenki egyből rávágta, de szép lehetett, és azt kérdezgették, mi mindent láttam Párizsban. Én ilyenkor rájuk nézek, és azt kérdezem: látod ezt a szobát? Nézz körül! Körbenéznek, én meg: na, hát ez az én Párizsom. Gyönyörű, ugye? És mindig ezt felelem, ha valaki ilyesmiket kérdez, mert állandóan a szállodákban interjúzunk, és mégis mindenki arról faggat, hogy mi mindent láttam, mit tudom én, mondjuk Stockholmban. Ilyenkor körbemutatom nekik a szobát: ez az én Stockholmom, hát nem csodaszép? Imádom a függönyt, és nézd meg azt a kanapét, milyen gyönyörű! Aztán kinyitod az ablakot, és kimutatsz: ez meg itt az én festményem a falon. Ennyit látok a városból."

Tom szerint ugyanakkor a zenekar még egy ideig bizonyosan megy tovább, de még nem tudja, meddig. „Fogalmam sincs. Majd abbahagyjuk, ha meguntam, hogy én vagyok az az öreg fószer a klubban: hé, ki az a vénember ott a sarokban? Mert lassan itt tartunk: te vagy a kocsmában az öregember, akit fiatalok vesznek körbe, és rád nézve magukban azt kérdezik, hogy ki ez a vénség. Épp most készítettünk el egy lemezt, szóval újabb jó négy-öt évre megint eladtam a lelkemet. És vannak ennél sokkal rosszabb helyek is, ahová eladhatod, csak ha így fogalmazok, az szerintem mindenkit képbe helyez. Mert egyébként is állandóan arról beszélnek az emberek, hogy így meg úgy eladtad a lelkedet, és bizony, valahol ez is az élet része. Attól függ, mivel foglalkozol, de bizonyos célok elérése megkívánja, hogy az életed egy jelentős részét feláldozd. Ez az én értelmezésemben azt jelenti, hogy eladod a lelkedet, igen. Fel kell adnod az életed egy nagy szeletét, hogy végezd a dolgodat. Amikor megállapodtunk benne, hogy elkészítjük ezt a lemezt, tudtam, hogy meg kell csinálni az albumot, aztán utána három-négy év turnézás következik."

A Slayer új lemeze, a Repentless szeptember 11-én jelenik meg.