Pár nappal ugyan lemaradtunk a konkrét évfordulóról, de ahogy néhány törzsrajongó kollégával beszéltük, olyan nem történhet, hogy erről az alapműről nem emlékezünk meg a Klasszikushock rovatban. Nemcsak azért, mert Black Sabbath és mert az új ozzys korszak hype-ját akarjuk kicsit árnyalni (ezt már megtettük a Born Again ismertetésekor), de még csak nem is a mostanában aktuális egyéb klasszikusokhoz (Badlands, Blue Murder) való kapcsolódás miatt, hanem mert egész egyszerűen az életmű egyik legerősebb, legjobban megdörrenő és legfogósabb anyaga. A maga idejében pedig – már amennyire ezt a számadatokra és a lassan öregecskedő korba érő akkori rajongók visszaemlékezéseire hagyatkozni lehet – helyreállította a Sabbath kissé megtépázott nimbuszát.

Ez persze nem azt jelenti, hogy a '80-as évek közepén ne lettek volna nagy pillanatai a bandának, hiszen a Glenn Hughesszal készült, eredetileg Tony Iommi szólólemeznek indult Seventh Star is simán megérne egy misét itt, de a visszanézve a „banda" kifejezés némiképp eufemisztikusan hat, hiszen a Sabbath ekkortájt sokkal inkább emlékeztetett átjáróházra, mint zenekarra. Ennek ismertetésébe felesleges is belekezdeni, hiszen ért már minket olyan vád, miszerint a Klasszikushock cikkei a vonatkozó Wikipedia cikkek kimásolásával készülnek, ugyanakkor disszertációt sem szeretnék írni a témáról, ahogy azt a kollégák teszik. Azt is felesleges elemezni, hiba volt-e kukába hajítani a Jeff Fenholttal és Ray Gillennel készült felvételeket, hiszen ma már úgyis mind hozzáférhető, így mindenki eldöntheti, mennyire szereti ezeket. Lényeg a lényeg: Tony Martin 1987-es csatlakozásával stabilizálódni látszott a zenekarjelleg, és bár a The Eternal Idol is kiválóan sikerült, két évvel későbbi utódja, a huszonöt éves Headless Cross lett az első Martin-korszak emblematikus alkotása. Nem is véletlenül.

A lemez talán etalonnak is mondható hangzása és egész konkrétan a frissen csatlakozott Cozy Powell dobsoundja nagyon sokat tett hozzá az egységes összképhez, Martin dallamai érettebbek és kiforrottabbak (egyértelműen élete csúcsteljesítményét nyújtja), a Geoff Nicholls billentyűi által teremtett atmoszféra pedig extra misztikumot és monumentalitást kölcsönöz az anyagnak. De nem úgy, mint ahogy a Born Again dalaiban, hiszen ott hideg és zaklatott a légkör, itt pedig inkább afféle elegáns dark fantasy-jellege van, talán a dalcímek és a szövegvilág miatt is. Tony Iommira pedig nem igazán lehet mit mondani: mint minden Sabbath lemezen, itt is elsüti minden idők néhány legnagyobb riffjét, és tényleg, az egész úgy hibátlan, ahogy van.

1989-ben az ember még nem hányt be a kissé hatásvadász intróktól, és itt bizony nagyon kitalálták a nyitást: gyakorlatilag minden íráskészségemet meg kell próbálnom bevetni ahhoz, hogy szavakat találjak arra, ahogy Powell szögelésére rátelepszik a főtéma – és csúfosan el is bukom ezzel. Nem tudom, milyen lehetett ezt a maga idejében hallani, de az egyszer biztos, hogy ennél metalabb lemezindítás még abban a dicsőségesnek mondott esztendőben sem nagyon akadt. És azt is hozzá kell fűznöm, hogy a dalt csúnyán megvágó videóklip sem tűnik röhejesnek még ma se, pedig sok olyan eleme van, ami önmagában bizony 2014-ben már megmosolyogtató. A folytatás kicsit lendületesebb és slágeresebb: a Devil & Daughter Sabbath-mércével mérve már-már hard rock, de az akkori hard rock korszellemhez képest nagyon is súlyos, nevezzük tehát inkább dallamos metalnak, főleg, hogy ami utána jön, az amúgy is az egyik legdoomabb dal a diszkográfiában. A When Death Calls csaknem hét perce a lemez abszolút csúcspontja, ahol a begyorsuló középrészben simán felismerhető Brian May vendégszólója, de a lényeg nem ez, hanem a húzása, és ahogy a visszafogott verzék után robbannak a riffek és Martin zseniális refrénje. A Kill In The Spirit World – bár remek dal ez is – emiatt kicsit hálátlan levezető szerepet kap, pedig itt is baromi fogós verzedallamok vannak. Refrénben viszont mind a Call Of The Wild, mind a Black Moon nagyon erős, a Nightwing pedig monumentális, hangulatos lezárás, amely után az ember szinte automatikusan újrahallgatja az egész dalcsokrot, ha teheti. Nem véletlen az sem, hogy sokan ezt az időszakot tartják a Black Sabbath aranykorának – ne feledjük, hogy egy évvel később a viking mitológiára épülő konceptlemez, a Tyr következett a sorban, ami szintén szenzációsan jó anyag.

Tony Martint rajongói körökben szokás áldozatként feltüntetni, de amennyit a Dio-korszak feltámasztásáról tudni lehet, számára valószínűleg tényleg a körülmények alakultak szerencsétlenül, a rockbiznisz pedig már csak ilyen. Azonban hogy fairek legyünk vele szemben, én messze nem hallok az ő hangjában annyi Dio-hatást, amennyire annak idején mondták. Bizonyára hatott rá Ronnie, mint abból a generációból szinte mindenkire, de dallamvilága teljesen egyedi, ami minden későbbi munkájában is hallható. Az persze biztos, hogy a Sabbath óta nem igazán találja a helyét, pedig futott még egy kört a másik Tonyval 1994-95-ben a letisztultabb, de szintén 10-ből 11 pontos Cross Purposesszal és a sokat köpködött, de egyáltalán nem annyira vészes Forbiddennel, és a saját szólólemezei is nagyon jók. Ugyanakkor a többi gitáros, akivel később együtt dolgozott, messze nem rendelkezik olyan markáns stílussal, mint Iommi, nem különösebben kell tehát meglepődnünk, hogy a vélt vagy valós sérelmek ellenére ő maga is ezt az időszakot tartja pályája csúcspontjának. Mi tagadás, egy mostani haknit (bandája neve jelenleg a sokatmondó Tony Martin's Headless Cross névre hallgat és most legalább nem a fia gitározik benne) megnéznék tőle, mert ezeket a dalokat a másik Tony jelenleg – bár ő is büszke rájuk – érthető okokból hanyagolja.