0-9 A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y
Z

Mivel április 8-án, közel hat év szünetet követően ismét Budapesten koncertezik minden idők egyik legfontosabb metal bandája, a Huntington Beach-i Slayer, Kerry Kingék esetében sem halogathatjuk tovább a dicső múlt felidézését. A Slayer életművén végigtekintve persze nem könnyű dönteni, melyik albumról is írjon az ember, hiszen 1990-nel bezárólag gyakorlatilag akármelyikről szót ejthetnénk, és persze később is csináltak még pár roppant komoly lemezt. Azonban a tavalyi húszéves jubileum, illetve az, hogy Kingék a legendás Clash Of The Titans turné mintájára a Megadeth társaságában érkeznek Magyarországra, a Seasons In The Abyss irányába dönti a mérleget.

Ha őszinték akarunk lenni, azt mondhatjuk, hogy a death metal zabolátlan megszületését és hódító kivirágzását követően némileg apátiába zuhant, s ez a megfáradás talán törvényszerű is volt a kezdeti bősz forrongást követően. A '90-es évek második feléről van itt szó, amikor is új titánok csak elvétve bukkantak fel (Arch Enemy, Hate Eternal), a régi legendák pedig vagy bedobták a törölközőt (Carcass, Cynic, Autopsy), vagy konokul járták saját útjukat (Cannibal Corpse, Morbid Angel, Suffocation), nagy újítások azonban nemigen jellemezték a stílust. Az amerikai Nile tehát a legjobbkor rukkolt elő debütáló lemezével, hogy viharos zenéjével felkavarja a mozdulatlan vidéket.

Habár a metal aranykorának leginkább a nyolcvanas évek dicsőséges kavargását szokás tekinteni, azért a kilencvenes évek első fele is éppoly meghatározó korszaknak számít, legfőképpen a szélsőségesebb zenei műfajok tekintetében. Többek között olyan egyedi hangzású és innovatív zenekarok bukkantak fel ekkoriban, mint a groove-os Pantera, a thrashes-hardcore-os Machine Head, vagy a mechanikus Fear Factory.

Március 13-án ismét Budapesten koncertezik a San Francisco-i Death Angel, akik éppen remekül sikerült tavalyi albumukat turnéztatják, az azonban aligha képezheti vita tárgyát, hogy a filippínó unokatesók hobbicsapataként indult zenekar az 1990-es Act III lemezzel készítette el legklasszikusabb munkáját. A thrash alapokra építkező, de számos meglepő hatást egybeolvasztó anyag azóta is etalonnak számít.

Mivel épp idén jelentkezett a megújult floridai négyes visszatérő lemezzel, keresve se találhattunk volna jobb alkalmat arra, hogy e rovat hasábjain felelevenítsük kicsit a legendás csapat korábbi műveit. Kezdjük hát időrendben a debütáló albummal, mely az első három közül, hozzáállásában talán leginkább hasonlít az új műre.

Március 11-én végre ismét Budapesten koncertezik az Overkill, és mivel a veterán New York-i thrash/power csapat elég sok maradandó értékű albumot jelentetett meg három évtizedes pályafutása során, bőven akad mit hallgatni bemelegítésként a bulira. Ha esetleg nem ismernéd őket, kezdésnek kiváló lehet az 1996-os The Killing Kind, mely szinte napra pontosan tizenöt évvel az újabb magyar buli előtt jelent meg.

Az Iron Maiden tipikusan olyan zenekar, akiktől mindenkinek megvan a maga kedvence, és attól is nagyban függ, melyik az, hogy mikor szeretted meg őket. Az azonban nem nagyon képezheti vita tárgyát, hogy a banda első csúcskorszakát záró 1988-as Seventh Son Of A Seventh Son egyike Steve Harrisék legjobb és legizgalmasabb albumainak.

Amikor az ember megkísérli felderíteni egy-egy rockzenei stílusirányzat gyökereit, hamar rájön, hogy amint egyre mélyebbre hatol az idő dzsungelében, úgy válnak a dolgok egyre kuszábbakká és ködösebbekké. Jóllehet korunkban az éti csiga emésztőrendszerétől kezdve a papok pedofil szexuális szokásaikig minden a legapróbb részletekig dokumentálásra kerül, s ezek a létfontosságú információk azonnal elérhetővé is válnak, a múltban még mindig akadnak szürke foltok, amik aztán ellentmondásos véleményeket szülnek. Valami hasonló jellemzi a death metal történelmét is.

Ha Megadeth, általában a Rust In Peace-re szokás asszociálni, ami teljesen indokolt, hiszen valóban az 1990-es album Dave Mustaine-ék abszolút csúcsalkotása. Ám éppen az aktuális 20 éves Rust évforduló miatt sikkadt el 2010-ben méltatlanul egy másik kerek jubileum, hiszen idén 25 éve jelent meg a zenekar első anyaga.

AC/DC - azt hiszem, nem hazudok túl nagyot, ha kijelentem: nincs olyan ember a világon – talán, de tényleg csak talán a csecsemők, a különféle törzsi népek és a megveszekedett Justin Bieber rajongók kivételével –, akinek ez az elnevezés ismeretlenül csengene. A legtöbben kapásból az egész rock and roll cirkusz egyik legsikeresebb csapatára asszociálnak, akikről utcákat neveztek el, egykori énekesükről bronzszobor készült, és akik eladtak jó 200 millió lemezt bele a nagyvilágba, ám a majd' hatvanévesen is rövidgatyát és iskolás egyenruhát viselő, fékezhetetlen energiájú gitáros kivételével mégis úgy néznek ki, mint valami egyszerű melósbrigád valahonnan Dél-Bostonból.

Húsz év sok idő, az igazi klasszikusokon azonban nem hagy nyomot. 1990 óta mainstream és underground irányzatok jöttek és mentek, bizonyos lemezek azonban ma is ugyanolyan szilárdan tartják magukat a helyükön, mint megjelenésükkor. A Pantera Cowboys From Hell albuma és folytatásai alapvetően határozták meg az azóta eltelt időszakot.

Húsz évvel ezelőtt, 1991. január 8-án, három hónappal harmincegyedik születésnapja előtt halt meg Steve Clark, a Def Leppard gitárosa és egyik fő dalszerzője, aki csapatával mindent elért, amit rockzenész csak elérhet, démonai legyőzéséhez azonban minden siker és elismerés kevésnek bizonyult. A szomorú évfordulón a leghatalmasabb Def Leppard album, a Hysteria korának felidézésével tisztelgünk Steve – becenevein csak Steamin' vagy White Lightning – emléke és munkássága előtt.