Sokan sok mindent elmondtak már a Manowarról (mi is), de azt a legcinikusabb cinkelők sem vehetik el tőlük, hogy tényleg kivételes képességű zenészekről, énekesről van szó, akik tehetséges dalszerzők, zseniálisan felépítették a zenekari brandet és ezt immár harminc éve professzionálisan menedzselik. Ha az Iron Maidentől, a Metallicától vagy akár az AC/DC-től, netán Ozzytól elfogadjuk, hogy alapvetően üzleti vállalkozásról van szó, akkor miért ne tennénk ezt a Manowarral is? Működik vagy nem? Értéket ad a rajongók pénzéért vagy nem? Tényező-e a rockbizniszben vagy nem? Na ugye. Image? Zakk Wylde nem mosakodós, kamu rednecksége vagy Dave Mustaine politikus „gondolkodásmódja" talán nem legalább annyira nevetséges, mint az igaz metal harcos kiállás?

Az pedig, hogy adott korszak mely lemezei kinek hogy tetszenek, pusztán ízlésbeli vita tárgya lehet, mint ahogy nap mint nap vitatkozunk popkulturális művészi produktumokról, legyen az zene, könyv, film, installáció. Persze nem csak Frank Drebin mosolyogja meg a királyság intézményét, hanem kicsit én magam is, főleg, ha a metal királyságról van szó. De nyilván Rob Halford sem kevésbé vicces a Metal God imázzsal. Szóval kezeljük helyén a dolgokat... Ha pedig a Manowar zenéjét a helyén kezeljük, mimimum négy abszolút klasszikust találunk az életműben, én személy szerint azonban úgy gondolom, hogy a pontosan húsz évvel ezelőtt megjelent The Triumph Of Steel Joey DeMaióék legjobban összerakott, legkerekebb, legkeményebb és egyben legjobban megszólaló anyaga.

Akkoriban már jómagam is bőszen bújtam a Metal Hammert és az egyik első számban, amit megvettem, fontos hírként szerepelt Scott Colombus dobos kiválása, kisfia betegségével indokolva, amiről szegény Scott jó másfél évtizeddel később már azt állította, hogy egy szó sem volt igaz belőle, noha a nyilatkozatot elvileg ő maga adta anno. Régi szép netmentes idők.... Mindenesetre a jó Scott ment, Kenny Earl Edwards, azaz Rhino jött, és vele együtt megérkezett az a Manowar lemez is, amit a szaksajtó a korszellemnek megfelelő (érthető) fanyalgással fogadott, én viszont az első pillanatban amikor meghallottam, teljesen kész voltam tőle, és ez a mai napig sincs másként.

A valódi dalsorrendről csak jóval később szereztem tudomást, legelső másolt kazettám a Power Of Thy Sword című hihetetlen power eposszal indult és az először lazább húrokat pendítő, de kegyetlenül bedurvuló The Demon's Whip követte, ami egyébként a mai napig logikusnak tűnhet. Sokkal inkább, mint a valóság, hiszen egy 28 perces művel indítani még a '70-es évek prog rock bandáinál is neccesnek tűnhetett, nemhogy egy – már bocsánat – nem kimondottan intellektuális oldaláról ismert heavy metal zenekarnál. A helyzet azonban az, hogy az Achilles, Agony And Ecstasy In Eight Partsot annyira jól összerakták, hogy fel sem tűnik, milyen hosszú. A brutál hangzás, amely jelentős részben köszönető Rhino komplex dobolásának és soundjának, egyszerűen leviszi az ember fejét két évtized után is: az eposz pedig szépen halad előre, akárcsak tette azt a trójai háború, amiről szól. Illetve annál azért lendületesebben. Nem nagyon tudok hirtelen ehhez fogható művet mondani a vegytiszta heavy metal világából – nem állítanám, hogy ennél jobb epikus mű még nem született, de a hangulata mindenképpen egyedi és magával ragadó. Rhino már említett kegyetlen hangzása miatt még a közepén található dobszóló is megbocsátható, főleg, hogy az Armor Of The Gods címmel tök jól illik a történetbe, és zseniálisan vezeti be a következő részt, ami Hektór utolsó óráját mutatja be.

A maradék negyven percről pedig minden túlzás nélkül elmondható, hogy csakis gyöngyszemek váltják egymást. A csapatnak korábban is akadtak hibátlan lemezei, de itt minderre az eleget nem emlegethető brutál megszólalás teszi fel a koronát. És ne feledkezzünk persze el az akkoriban már nem annyira friss igazolású Dave Shankle gitárosról sem, aki 1989-ben váltotta Ross „The Boss" Friedmant, de lemezen csak itt debütált a Manowarban. Shankle keze hivatalosan csak három dalban volt benne, de tekerős, Rossénál modernebb megközelítésű stílusa szintén friss vért pumpált a zenébe, hallgassuk csak a Metal Warriors (benne a szállóigévé avanzsált „heavy metal or no metal at all / whimps and posers, leave the hall" sorral – persze az más kérdés, mit is keresett volna 1992-ben egy pózer metal koncerten) vagy a már említett Power Of Thy Sword végtelenségig facsart szólóit. DeMaióval együtt az Into Glory Ride sötét atmoszféráját idéző Burningben alkotott nagyot Dave, a jó Joey saját magnum opusa pedig a szerintem minden idők egyik legjobb, leghangulatosabb és legtartalmasabb Manowar dalaként aposztrofálható Spirit Horse Of The Cherokee lett ezen a lemezen. Indiános témájú dalokkal nem nagyon lehet mellényúlni (lásd Europe, Anthrax, The Cult), és ebben az esetben is óriási lett a végeredmény. Ráadásul a súlyos verzékben remekül érvényesül Joey jellegzetes bőgőhangzása is. Ami pedig a lezárást, a Master Of The Windet illeti, ez is egy különleges darab az életműben, nem azért, mert lírai, hanem mert teljesen akusztikus – húsz év után talán nem szentségtörés azt mondani, hogy szívesen hallanék még ilyesmit a Manowartól.

Akármi is történt ezután (hiszen a következő anyag, a Louder Than Hell után köszöntött be az internetkorszak, ami igazán felerősítette a csapat megosztó jellegét), a Triumph Of Steel nemhogy kiállta az idő próbáját, de a mai tradicionális metal mezőny ismeretében még ütősebbnek tűnik, mint megjelenésekor, amikor lényegében nem is létezett ilyen színtér. Az viszont, hogy ma létezik, jelentős részben köszönhető a Manowar kitartásának.