A Metal az ész sajátos záróakkord a Pokolgép karrierjében: a zenekarban ekkorra már állandósult a feszültség, aminek pontos mibenlétét akkor sem tudtuk és azóta sem tudjuk, de igazából nem is számít már ennyi év távlatából. Az mindenesetre önmagáért beszél, hogy a két fő dalszerző, Kukovecz Gábor és Nagyfi László dalait ekkoriban már állítólag külön próbálták… Mindez a végeredményen is hallatszik. A négyes lemez hangzását tekintve hozta a menetrendszerű fejlődést, zeneileg azonban már nem tudta felülmúlni elődeit. Emellett azt is fontos kiemelni, hogy a korai Gép talán leggyorsabb albuma is ez volt, ami önmagában nem baj, de feltűnő, hogy az arányok a korábbiakkal ellentétben kissé felborultak rajta.

Akárhogy is, az indítás mindenképpen meggyőző: a címadó szám fejszaggató speed témája helyből nagyot üt, még úgy is, hogy a szövegével sosem tudtam megbarátkozni. De hát 1990-ben még más korszakot írtunk, amit valószínűleg nem is érthet igazán, aki annak idején nem élte meg testközelből a dolgokat… Szintén a gyors irányt képviseli az óriási, riffelős kezdésből kibontakozó Engedj!, a Kitaszított és a Késő hősnek lenni is, ezek viszont mindent egybevetve nem olyan erősek, mint a Metal az ész, és sajnos akadnak az albumon kifejezett töltelékek is. A Szabadság szárnyain power-balladája például egyértelmű visszalépés az Ítélet helyett vagy az Itt és most után, nem rossz éppen, de elég semmilyen, és ez sajnos az Egy az Isten: rock’n’roll lazább metaljára is ugyanígy áll.

A gyengébben elsült szerzeményeket viszont szerencsére ellensúlyozza a maradék. A Gyűlölnek például igen hatásos a maga acceptes felhangjaival, még úgy is, hogy a refrén csordavokálja elég érdekesen szól, a Ne bántsd a fiútról sem fog tudni soha senki lebeszélni, pedig a szöveg hangsúlyozása, ritmizálása valahogy ebben is természetellenesen hat. A riffek viszont óriásiak, nem is beszélve az egész dal húzásáról, dinamikájáról. Az Indulj! vagy a záró A dal érted él is ugyanilyen igazi rozsdamentes, békebeli fém. Lehet, hogy a szövegek néha ma már megmosolyogtatóak, de akkor egyrészt ez volt a heavy metal, másrészt annyira hiteles az egész, hogy az ember egyszerűen mindent megbocsát. Annak azért örülök, hogy az újrakiadások címeiben már legalább nem hosszú á-val írják a metalt, bár ez annyira talán nem kardinális kérdés…

Mint a fentiekből is látható, a Metal az ész kapcsán némileg felemás a mérleg. Még villant rajta párat minden idők legklasszikusabb magyar heavy metal bandájának legklasszikusabb felállása, de utólag nézve egyáltalán nem jártunk rosszul a szétválással, hiszen mind a Rudán Joe-féle Gép első lemeze, az Adj úr erőt!, mind a Nagyfi – Kalapács páros új debütálása az Omen Feketében albumával messze túlmutatott ezen az anyagon. Ami ugyebár arra utal, hogy a klasszikus ötös zenei együttműködése tényleg kimerült négy lemez után. De mindez persze nem jelenti azt, hogy jövőre, a zenekar fennállásának harmincadik évfordulóján nem szeretném látni őket élőben együtt, és vannak még ezzel néhány ezren így ebben az országban…