Fokozatosan halványuló teljesítménye ellenére a Johan Edlund által egy személyben igazgatott svéd Tiamatot ma is a gothic színtér kortárs klasszikusai közé soroljuk, természetesen nem minden előzmény és érdem nélkül. Valahol az 1992-es Clouds lemezzel kezdődött, majd a fél évtizeddel később kihozott A Deeper Kind Of Slumberrel érte el zenitjét az a folyamat, ami ezt a stockholmi brigádot a halhatatlanságba segítette, és teszi őket megkerülhetetlenné ma is, a stílussal mélyebben ismerkedők számára. A két említett album között érkezett azonban az a kiadvány, amely vitathatatlanul a legtöbb örökérvényű slágert és osztatlan elismerést hozta a zenekarnak. A Wildhoneyról, huszadik születésnapját nemrég ünnepelt klasszikusunkról beszélünk.

Az album közvetlen elődje, a Clouds 1992 szeptemberében jelent meg, és elmondható, hogy már világra jöttekor sem szerzett túl sok örömöt alkotóinak. Bármennyire illik manapság elismerni az értékeit (bőven van is alapja a visszamenőleges rehabilitálásnak), de tény, hogy a régivonalas tábort kompletten ledermesztő anyagból közel sem sikerült kihozni azt a potenciált, ami benne rejlett. A kudarcért az új zenei irányvonalat kitűző Edlund vállalta is a felelősséget, ahogy azonban ilyen esetekben legtöbbször történni szokott, végül mégiscsak a zenésztársak zömének kellett új állás után néznie. A szétzilált „csapatból" egyedül Johnny Hagel basszusgitáros maradhatott a helyén, akivel kettesben kezdte el a főnök összeállítani azt az alapanyagot, amiből végül a Wildhoney szürreális koncepciója kifejlődött és teljes egésszé állt össze.

„With every tear a dream..."

A Clouds új korszakot hirdetett meg a svédek pályafutásában, egy sötét romantikával és dallamorientált megközelítéssel fellazított opciót kínált a death metalból kivezető úton – e szándékából Edlund itt sem volt hajlandó engedni. A Tiamat persze már a The Astral Sleep idején sem játszott vegytiszta death metalt, ebből a Wildhoneyra egy vállalható kompromisszumokra is kész, agresszivitásától megszabadított, szélesebb körben is könnyen befogadható és értelmezhető stílusra váltottak át: az efféle zenét játszó bandákat ma nagyjából a gothic metal címkéjű dobozban találjuk meg. A doomba hajló és a progresszívnek titulált elemek – bár jelen voltak – nem határozták meg az itt követett ösvényt, felemlegetésük inkább csak tévútra vezetné a kíváncsi hallgatót. A vadmézes album ma is – akkoriban pedig pláne – stílusok felett áll. Ha pedig valaki popzenének titulálná az albumot, Edlund vélhetően azon sem sértődik majd meg...

„When suffering unknown attacks the painless..."

Az, hogy a zászlót továbbvivő Edlund/Hagel milyen összetételű stúdiós csapatot verbuvál maga mellé a lemez felvételének idejére, majdhogynem mellékes is lehetne, de persze mégsem az. A dobos Lars Sköld session zenészként csatlakozott itt a társulathoz, ma már azonban a frontember mellett a Tiamat meghatározó arcai között emlegetjük, hiszen két évtized elteltével ma is változatlanul a tagságban találjuk. Nemcsak jelenléte, de elképesztő húzású, szikár játéka is mindenkor meghatározó a zenekar hangzásában, közvetlen elődjéhez, Niklas Ekstrandhoz képest lényegesen masszívabb, ugyanakkor groove-osabb alapot tol a megváltozott tónusú muzsika alá. A szólógitáros poszton felbukkant Magnus Sahlgren neve pedig jó néhány zseniális Lake Of Tears albumról (A Crimson Cosmos, Forever Autumn) lehet ismerős, ahol szintén alapvetően határozta meg a dalok végső megszólalását a zseniális kezű és stúdiós tapasztalatokkal is vastagon bíró, programozó matematikus professzor. A keverő mögött a LoT Alan Wildere itt is bizonnyal számos ponton faragott az eredeti elképzeléseken, a producer/billentyűs Waldemar Sorychta társaságában.

„I stole the colour of night to get out of your sight..."

Azt a kérdést, hogy konkrétan miben hozott mást a Wildhoney közvetlen elődjéhez képest, egyszerűen megválaszolhatjuk: mindenben, de legkevésbé talán a megközelítés tekintetében. Ahogy az A Deeper Kind Of Slumberen már mindenki számára világossá vált, Edlund új pályát szánt a Tiamatnak, és ennek a törekvésnek a következő körben már az elmaradhatatlannak hitt társ, Johnny Hagel is áldozatául esett. A címnél találóbban nem is foglalható össze az album lényege: ez itt az elmélkedés ideje, a cseppfolyóssá lett világmindenség jelen állapotáról. Ellentmondás lehet, de a Wildhoney még a klasszikus értelemben vett zenekari kooperáció terméke: egyértelmű, hogy Hagel dalai (The Ar, Gaia) és Sorychta billentyűs hangulatfestései nélkül aligha beszélnénk húsz év után is erről a lemezről. Sőt, akad itt dal az ekkoriban a hivatalos tagságból éppen eltávolított, de később még hosszú időre visszatért Thomas Petersson gitáros tollából is (Visionaire), és Sorychta is beszállt a dalszerzésbe (a félakusztikus Do You Dream Of Me?-t nagy részben ő hozta). Az albumnak pedig annak ellenére is határozott hangulati íve van, hogy a sok bába között a témák koherenciája nem a legtökéletesebb.

„Do you dream of me?"

A korábbi munkáival kapcsolatban rendszerint erősen szkeptikus Edlund mai fejjel úgy emlékszik vissza húsz évvel ezelőtti önmagára, mint hogy „fiatal voltam, és azt akartam, hogy a bandám úgy szóljon, mint a Pink Floyd". Utóbbi persze durva leegyszerűsítése a Tiamat zenei irányában ekkoriban eszközölt változtatásoknak, de a szándékot nagyjából le lehet követni általa. Az énekdallamok is igyekeztek idomulni az új megközelítéshez, a Clouds által kinyitott tereket Edlund itt csaknem teljes egészében bejárja: az alkalmankénti üvöltéseket rengeteg fülbe tapadó minimál-melódiával ellenpontozza, és a billentyűs hangszerek eszköztárából is nagy bátorsággal merít. A skatulyákból való kiszabadulás igényére, vagyis a zenei szabadság ilyen mértékű kiélésére az akkori mezőnyből bizony nem sok példát találunk, talán csak a Samael (a szintén tabudöntögetésben jeleskedő Ceremony Of Opposites albumán) és a Rotting Christ neve hozható fel a kortárs death/black színtérről. Más kérdés, hogy a Paradise Lost úttörő tevékenysége nélkül beszélhetnénk-e ilyen téren bármiről is...

„I am the Visionaire, follow me, if you dare..."

A pszichedelikus jelző mögé talányosan elbújtatott szövegi koncepciót a természet, a drogok és a sátánizmus hármas egységéből alkotta meg a frontember, de ahogy a zenében, a dalszövegekben is kerülve a túlzottan direkt elemeket. Letisztult, költői igényességgel megfogalmazott gondolatokkal, egyértelmű áthallásokkal, képzettársításokkal (halld: „Honey tea, psilocybe larvae / Honeymoon, silver spoon / Psilocybe tea") operáló versei Edlundot a szövegírók között is a felső ligába emelték, aki e téren azóta is minden lehetséges alkalommal tündököl. Nem tudom, és nem is akarom tagadni, hogy a mai napig olyannyira tökéletes zárásnak érzem a Do You Dream Of Me? és az instrumentális Planets álomszerű lecsengését (Sahlgren újabb zseniális közbeszúrásaival), hogy utána az A Pocket Size Sun kissé banális líráját legtöbbször meg sem hallgatom. A külcsín tekintetében a Kristian „Necrolord" Whalin által jegyzett, atipikus borítókép és a belső oldalakon elrejtett festmények külsőre is megadják a lemeznek a szürrealitás érzetét, amit aztán a belbecs is tökéletesen támaszt alá.

Mondhatjuk, hogy a Wildhoney a Tiamat egy átmeneti korszakának lenyomata, akárcsak a Covenant Nexus Polarisának vagy a már felemlegetett Samael Passage-ének esetében, de azokhoz hasonlóan itt is elmondható, hogy az adott zenekar máig legsikeresebb korszakának mementóivá váltak. Ha engem kérdeztek, én azt mondom: a Wildhoneynál tökéletesebb gothic rock/metal album talán nem is lesz már soha...