Koncert

Remekül beterveztem – jó előre – az év végi koncertdömping számomra legérdekesebb eseményeit, de aztán a dinamikusan induló december (1-jén Classica, 3-án Ørdøg) és a zseniális 2 in 1 Uriah Heep után egy rossz lépés törölte az összes programot. Így tehát január közepére, majdnem három hét kényszerpihenő és némi takarék-üzemmód után a szokásosnál is jobban ki voltam hegyezve az élőzenére. Ezen éhséget gyorsan egy 100% Mobil programos Mobilmániával orvosoltam, már ez sem volt fast food, de az igazi ígyencségre a hónap végéig várni kellett. És megérte: 2011 óta szerencsére már a sokadik Accept-koncerten vehettem részt, de messze ez volt a legütősebb – és nem (csak) a felfokozott várakozás miatt. Valahogy ezen a hideg estén minden tökéletesen passzolt. Például az előzenekar.

A The Iron Maidens régóta kuriózum a nemzetközi tribute-porondon, sőt, tribute-ot leszámítva is, mert akkor alakultak, 2001-ben, amikor nem volt még ekkora szám az emlékzenekarosdi és pláne nem volt túltermelés csakcsajos bandákból (nem mintha most lenne). Nálunk már harmadszor fordultak meg egy önálló meg egy FEZEN-es buli után, így régi ismerősökként örülhettek egymásnak a közönséggel, és Ms. Chickinsonnak már a mi újság sem okozott gondot a szokásos köszönöm mellett. Ha a fentiek mellett valami a tribute zenekarok melletti érv lehet, az általában a megtribütölt nagy banda életművéből való, az eredetinél (ha az még aktív) sokkal bátrabb szemezgetés. Back In The Village-et, Genghis Khant, Phantom Of The Operát hiába is várnánk a Maidentől, akármilyen retróturnét nyomnak is éppen, és bár a Wasted Years meg akár a Brave New World is előkerülhet, azért ezek sem elcsépelt slágerek. Az időlimit persze ennyi érdekességet tett lehetővé, és bár még pont lemaradtunk róla, a The Trooper mint nyitószám is érdekes megoldás. Jól nyomták és szerintem jól is szóltak, talán még meglepően jól is ahhoz képest, amit korábban olvastam a csepeli Barbáról.

Az Accept megszólalását az elején nem éreztem tökéletesnek, de aztán helyreálltak az arányok és még a háromgitáros felállás is jól érvényesült. Látványban is nagyon adja a sok megkoreografált barázdabillegetés (és ha már látvány, a háttérkép az albumborítós fémkígyóval is király volt), de így élőben abszolút megértettem, miért döntött így Wolf mester. És kimondottan érdekes volt, hogy bár Uwe Lulis érkezett a bandába ismertebb arcként, sokkal jobban háttérbe vonul és engedi érvényesülni az „új" fiút, Philip Shouse-t. A percre pontos kezdést követően pedig pazar műsort, igazi teuton terrort kaptunk a legklasszikusabb germán metálalakulattól, és ahogy a setlisteket nézegettem, nálunk az egy-két számmal hosszabb verziót tolták, ráadásul a cserélgetett számokkal is jobban jártunk, legalábbis az én ízlésem szerint. Baromira nem hiányzott ugyanis a kissé sablonos Best Is Yet To Come (meg úgy általában semmilyen ballada), az Undertaker viszont továbbra is az utolsó lemez egyik legjobbja. Nagy kedvenc az Overnight Sensation is (ezt sem játszották mindenhol), és tényleg, élőben pont olyan, mintha ′85-ös keltezésű régi ismerős lenne.

Ami pedig sokat mondó: az új korszakból a „friss" nóták mellett (négy volt összesen) a Blood Of The Nations képviseltette magát leginkább. Nem véletlenül: 2023 elején simán ki merem jelenteni, hogy mindezidáig ez a 2000-es évek legjobb hagyományos heavy metal lemeze – és ha ez vitatható álláspont is, 2010 óta biztos nem volt ilyen erős anyag a stílusban, pláne nem régi nagy csapattól. Ott van például a The Abyss dal, ezt nem rémlik, hogy játszották volna az akkori turné óta, de a koncert egyik abszolút csúcspontjának bizonyult (Mark Tornillo tiszta dallamai mindent visznek itt, de az egész szám felépítése lenyűgöző), a Teutonic Terror és a Pandemic pedig mára előkelő, ráadás előtti helyet vívtak ki maguknak a műsorban.

A Rifforgiának elnevezett, erre a turnéra összerakott régidalos egyvelegre pedig nincsenek is szavak, főleg, hogy két kedvenc Restless And Wild-nótámat (hihetetlen, mennyire frissnek hat ez a több mint negyvenéves lemez ma is!), a Demon's Nightot és a Flash Rockin' Mant is beleszőtték a zsigeri Starlight és a Losers And Winners mellett. Mindemellett pedig, tekintve, hogy nagyjából a program felét tették ki a régi dalok, távolról sem volt nosztalgiaműsor a közel kétórás szett. Persze ami kötelező, az kötelező, ugyanakkor ezúttal sem a Metal Heart, sem a Balls To The Wall óóóóztatása sem fárasztott, igaz, nem is tolták túl, valahogy ebben is sikerült elcsípni a jó arányt. Az én személyes lelkesedésemen túl biztos az is benne van, hogy maga a zenekar is hosszú kihagyás után tolja a két éve megjelent album turnéját végre, kiéheztek a színpadra, a közönségre és a mindennapos katarzisra. Az I'm A Rebel a legvégén pedig már csak hab volt a tortán, ez mindig poén, akár az U.D.O., akár az Accept nyomja.

Nagyon remélem, hogy 2023 koncertélete ebben a szellemben fog folytatódni – és az új Barbában is sok potenciált látok, amennyiben nyárra sikerül rendesen befejezni a helyet és kiküszöbölni a gyermekbetegségeket. Színpadilag, hangcuccilag szerintem teljesen rendben van és lesz a hely.

Fotó: Barba Negra