Koncert

Az ideálishoz képest talán kis késéssel, de még mindig abszolút időben érkezett el hozzánk egy olyan zenekar, amelyik a világ minden pontján naprakész, aktuális csapatnak számít, sőt, még mindig előttük van az út java, és ráadásul megérdemelten. Az ilyesmi sajnos sokkal ritkább a kelleténél, így az első magyarországi Alter Bridge koncert tető alá hozóinak mindenképpen jár egy nagy elismerés. Az már a kérdés másik oldala, hogy a Creed hangszereseit és Myles Kennedy énekes/gitárost tömörítő formáció annyira azért nem adott fenomenális koncertet, mint azt vártam volna tőlük.

A cambridge-i The Treatment képében ezúttal hálistennek nem valami vállalhatatlan haknibrigád fizette be magát a főattrakció elé, hanem egy tényleg tökös, reményteljes ifjú rock'n'roller alakulat, akik nem mellesleg az év egyik legjobb albumát tették le az asztalra a műfajban a Running With The Dogsszal. A banda élőben is meggyőzően nyomult, az AC/DC-s alapokra épülő, ám ennél azért sokszínűbb, néhol határozott korai Def Leppard ízeket hordozó témák abszolút ütöttek, viszont – titkos reményeimmel ellentétben – az intenzitás, a lehengerlő hatás a színpadon azért még nem vetekszik az Airbourne-éval, pedig a nótáik vannak olyan jók, mint az ausztrálokéi. Viszont némileg félszegebbek, nem annyira gátlástalanok, mint Joel O'Keeffe-ék. Még, remélhetőleg.

Fazonra amúgy teljesen egységes a csapat – a bőrdzsekiktől azért a PeCsa izzasztószaunájában egy idő után igyekeztek megszabadulni –, ütősen, feszesen is játszottak, és Matt Jonesban is ott van az ígéret, hogy pár éven belül tényleg átütő erejű frontemberré fejlődik, de ez a pont egyelőre még nála sem érkezett el, inkább csak egy lelkes, aranyos srácnak tűnt, aki még most sem hiszi el, hogy az otthonától ilyen messzire koncertezhet. Vagyis most még nem a következő hard rock szenzációt, egy mániákus, megállíthatatlan gőzhengert láttunk a deszkákon, mint ahogy az album alapján vártam, hanem egy olyan fiatal – méghozzá hangsúlyosan fiatal – csapatot, amelyik a következő években még nagy dolgokat vihet véghez, ha nem szúrnak el valamit szándékosan.

A közönség egyébként kifejezetten jól reagált rájuk, sokan hallhatóan ismerték is a számokat, és ez Mattéknek is tetszett odafent. A szerzemények közül élőben is az Emergency vitte a pálmát, erre tényleg Joe Elliotték is joggal lehetnének büszkék, ha mondjuk 1981-ben ők írják meg, de a Don't Look Downt, az I Bleed Rock'N'Rollt, a Shake The Mountaint vagy a Get The Party Ont is jó volt hallgatni. Egy ponton viszont muszáj lenne javítaniuk, a szólók tekintetében ugyanis néhol egyenesen kritikán aluli volt a helyzet, itt-ott igazi amatőr gimizenekaros, fakezű szintet hozott a két felelős. Ez a zene nyilván nem kívánja meg Steve Vait, de ennél azért kicsit így is több kellene. Ez persze már csak szőrszálhasogatás, a csapat így is meggyőző volt, és ahogy elnéztem, szereztek pár új barátot maguknak ezen az estén.

Ez a forró nyári szerda ismét jól példázta, milyen sajátos rockzenei zárvány is Magyarország. Miközben mindenki imádja azon tépni a száját, hogy hozzánk állandóan csak ugyanazok jönnek, és ezek is mind a múlt előadói, a közönség egyáltalán nem tolong, ha nagyritkán megkapunk egy minden ízében aktuális, kurrens, még most is felívelőben lévő előadót, akiért tőlünk nyugatra tömegek rajonganak. Így eshetett meg, hogy miközben az Alter Bridge az utóbbi évek egyik legkomolyabb hard rock/metal sikersztoriját produkálja, és Európa fejlettebb részein lazán behoznak 5-6 ezer embert egy bulira, addig nálunk egy bő félházas PeCsára voltak jók. Ez a bő félház viszonylag arányosan oszlott el, ráadásul javarészt a zenekar munkásságát oda-vissza fújó fanatikusokból állt, így egy pillanatra sem volt ciki a helyzet, de azért lehettünk volna ennél lényegesen többen is. Mindegy, majd ha a mindenható Sabaton vagy a még mindenhatóbb Korpiklaani jön huszonötezer-hatszáznegyvenhetedszerre...

Jóelőre leszögezem: többekkel ellentétben sosem tartottam a Tremonti & Kennedy Co.-t a hard rock forradalmának, „csak" egy nagyon karakteres, jó dalokat író bandának, és szívesen is hallgatom bármelyik albumukat. Főleg, hogy még mindig lemezről lemezre egyre jobbak, a tavalyi Fortresst például lazán az eddigi legizmosabb munkájuknak tartom. Ez a rokonszenv azonban nem olyan szintű, hogy elhomályosítsa a látásomat, így felelősségem teljes tudatában írom le: az Alter Bridge élőben bizonyosan nem tartozik a világ legizgalmasabb zenekarai közé. És ezzel most nem azt mondom, hogy nem élveztem a koncertet, mert élveztem, katarzisom azonban egy pillanatra sem volt, a buli második felében pedig néha egyenesen azon kaptam magam, hogy el-elkalandoznak a gondolataim. Nehéz lenne megfogalmazni, mire vezethető vissza ez, főleg, hogy valószínűleg többtényezős a dolog. Lehet, hogy a 99 százalékos páratartalom melletti 50 fok sem hatott abba az irányba, hogy bármire is ráhangolódjak, de ez azért máskor nem szokott gond lenni. Tény az is, hogy a hangzás sem volt igazán ütős: bizonyos helyeken csupán erőtlen, dobozszerű kása hallatszott a két gitárból, és ugyan a műsor közepe táján érezhetően javítottak rajta, tökéletes később sem lett a dolog. Viszont élvezhetetlen azért távolról sem volt az összkép, és ha odafent valami elementáris történik, az ember simán túlteszi magát a megszólalás fogyatékosságain. Így aztán inkább két fő okra tudok gondolni, ami miatt nem tudok szuperlatívuszokkal élni.

Az egyik ezek közül, hogy a minden közegben elementáris Myles Kennedy kivételével a banda tagjai egyszerűen nem színpadi fazonok. Ezt lehet ragozni ezerféleképpen, lehet ellenvetéseket is tenni, hogy „de úgyis a zene számít" – ami végső soron természetesen igaz is –, azonban ez sem menti azt a hajmeresztő érdektelenséget, ami például Brian Marshallról gyakorlatilag végig sugárzott a koncert során. Komolyan mondom, nem is emlékszem, mikor láttam színpadon utoljára ennyire nyilvánvalóan anti-rocksztár fazont, mint a basszer, hozzá képest Jim Matheos kábé egy gumiarcú Jim Carrey... Nem kell mindig kényszeresen vigyorogni, őrjöngeni, közönséget hergelni, és nem tartom egy koncert elengedhetetlen kellékének a színpadi leszbishow-t meg a disznólefejezést sem, de amikor valaki két órán keresztül olyan unott pofával mászkál fel és alá, mintha isteni kegyet gyakorolna a nézők felé azzal, hogy ott van, az bizony zavaró, sőt, továbbmegyek: kifejezetten ellenszenves. A másik ok, hogy Mark Tremonti briliáns dalszerző, a panelei azonban elég védjegyszerűek, legyen szó akár a Creedről, akár az Alter Bridge-ről, akár a szólódolgairól: voltaképpen mindegyik egy tőről fakad, még ha a hangsúlyokat máshová is helyezik néha, ezen sincs mit vitatkozni. Ez a jellegzetesség alapvetően természetesen előny, és a lemezeken soha nem is találom unalmasnak a dolgot, így élőben, majdnem két órán keresztül azonban néhol kifejezetten egybefolytak a külön-külön egyébként egytől egyig kiváló dalok. Pláne azzal a statikus előadásmóddal, ahogy egymás után darálták a különböző tételeket.

A zenekar kifejezetten puritán módon robbant színpadra az Addicted To Painnel, még háttérvásznuk sem volt (lehet, hogy túl nagynak bizonyult a PeCsába?), és később sem teketóriáztak feleslegesen: minimális átkötők mellett sorjáztak a négy lemezről összeválogatott dalok. A prímet természetesen végig a most is mosolygós, végig lemezminőségben éneklő Kennedy vitte, de egyébként nála sem hangsúlyozták túl a frontemberséget: az idő javarészét nem középütt, hanem a rendezői balon, Tremontival átellenben töltötte. Slash csapatával ellentétben persze itt eleve lóg a nyakában egy gitár is, vagyis kevesebb mozgástere van hangulatfelelősként, de szimpatikus kiállásával lazán eladta a bulit, és ahogy mondtam, a hangja tényleg csodaszámba megy, fantasztikusan jó a faszi, generációjának egyik legkiválóbb tehetsége. Mark érdemeit szintén nem lehet eleget hangsúlyozni: nemcsak elsőrangú dalszerző, de kiváló gitáros, sőt, remek énekes is, akinek ráadásul a hangzása, játéka is mérföldekről felismerhető. Ő sem valami látványos figura, de Marshall-lal ellentétben róla azért végig üvöltött, hogy a zsigereiben rejlik a zene, és élvezte is a koncertet. Scott Phillipsről pedig kevés szó esik, de élőben is lejött, mennyire fineszes, jó arányérzékkel rendelkező ütős. Vagyis ahogy mondtam, a zenei teljesítményekbe nem lehetett belekötni – igazából a fentieket leszámítva másba sem nagyon, de pluszt, extrát sem véltem felfedezni egy pillanatra sem. Persze az is lehet, hogy csak simán baromi fáradtak voltak...

Ami a dalokat illeti, örültem, hogy a Fortress gyakorlatilag fele elhangzott (kedvencem, a Lover sajnos pont nem, de üsse kő, a zseniális címadó maradéktalanul kárpótolt érte), de általánosságban egyébként elmondható, hogy a kissé összemasszásodott gitároknak köszönhetően inkább a melodikusabb, slágeresebb szerzemények bizonyultak hatásosabbnak. De itt már nyilván az is bejátszik, ki hol állt, illetve ki mit szeret. Az elnyomott témák mindenesetre tényleg az Alter Bridge – és persze elsősorban Tremonti – kivételes dalkovácsi mivoltát igazolják: a Ghosts Of Days Gone By, az Isolation vagy különösen a Blackbird kolosszális címadó eposza párjukat ritkító himnuszok a mai mezőnyben, minden elismerést megérdemel értük a csapat. Viszont az említett statikusság, kevés színpadi esemény, illetve a műsor viszonylagos homogenitása miatt – mint azt említettem – a koncert második fele nálam már néhol kicsit összefolyt. És ahogy utólag beszéltem róla másokkal, nem egyedül nekem jelentett ez problémát... Bár azt is beismerem, hogy amikor Myles egy szál akusztikus gitárral ült ki a ráadásban eljátszani a Watch Over You-t, az jutott eszembe, hogy őt ebben a formában bizony akármeddig el tudnám hallgatni. Kár, hogy utána, egy ilyen becsületesen hosszú buli legvégén képesek voltak nem túl hosszú, de annál feleslegesebb, tekerős-hanghalmozós vállvetett hokiorgiába bonyolódni Markkal... Az ilyesmit persze sehol sem vagyok képes díjazni, de egy koncert ráadásában aztán tényleg semmi helye efféle megmozdulásoknak. A Rise Today utána azért persze kisimította a vonásaimat...

Lelki szemeim előtt szinte látom a most vadul anyázó fanatikusokat: tudom, hogy jövök én ahhoz, mit képzelek, és különben is csináljak jobbat, mielőtt. Pedig ismétlem, jól éreztem magam, és nagyon örülök, hogy a Concerto végre elhozta Magyarországra az Alter Bridge-et, gyakrabban is ránk férnének ilyen típusú előadók az unalomig ismert kinti arcok dömpingje közepette. Korrekt koncertet láttunk – de nem érzem úgy, hogy ennél lényegesen több lett volna a dolog. A dalokat végig lelkesen fújó, kedvenceit az első hangtól az utolsóig szenvedélyesen ünneplő közönség előtt viszont tényleg le a kalappal.

További fotók:
The Treatment
Alter Bridge