Mivel nincs semmilyen tényleges viszonyulásom hozzá, az Azahriah-jelenség számomra leginkább egy csodálatosan szórakoztató látlelet a 2020-as évek Magyarországáról. Benne van ebben a közeljövő és a régmúlt is, egy ösztönös tehetség világsztárrá válásának esélye, és hát hogyne lenne benne a mélymagyar valóság balsors által tépettsége. Azt nem látom pontosan, hogy Baukó Attila pontosan hol található jelenleg ebben az egészben, és hogy mennyire kellene félteni ezt az alig huszonéves srácot mindattól, ami a fentiekből kirajzolódik. Az aktuális interjúk, amelyekből a koncertre készülve nyilván megnéztem párat, engem meggyőznek arról, hogy félteni egyelőre nem kell, így hát minden különösebb elvárás nélkül, jókedvűen vetettem bele magam a háromnapos emberkísérlet záró bulijába Magyarország legnagyobb klubházában.

Némileg meglepő módon a kezdési időpontokkal és az előzenekarokkal kapcsolatos információk leginkább szájhagyomány és internetes hozzászólások útján terjedtek, én a jegyen szereplő nyolc órás kezdéshez igazítottam magam, ezzel pedig DESH szettjének feléről le is maradtam. Molnár Attila fontos szereplő az Azahriah-sztoriban, saját jogán azonban itt eléggé elveszett a hatalmas díszletek között, és nyilván a szürkületi fények sem neki kedveztek. A Kukásautót azért messziről is kiszúrtam, a Markó Ádámmal (Kaltenecker-Markó, Special Providence, ex-Ganxsta Zolee Band) megerősített zenekart is öröm volt látni egy ekkora léptékű koncerten, sokat hozzátettek az egyéni komfortérzeten fokozásához, amit ekkor még azért javában keresgéltem, akárcsak a helyemet. DESH és az ő tábora amúgy megtalálta egymást, miközben a nagy többség azért másra várt (a döntő többség, úgy láttam, a sörére).

Azahriah-n egyébként remekül el lehetne vitatkozni, akár építő jelleggel is, túlzás nélkül doktori dolgozat témája is lehetne ő, olyan varázslatos kifejezésekkel tűzdelve, mint a DIY, a hype és a FOMO. Ha lenne kedvem ezzel foglalkozni, biztosan elkeserítene, hogy ehhez képest milyen az általános hazai vitakultúra, amelyek közül is sötét csúcsként emelkedik ki az, amikor egyesek kijelentik, hogy szégyellnie illene magát annak, aki ebben a három napban ellátogatott a Puskás Arénába. Én őszintén remélem, hogy egyetlen jelenlévő sem szégyellte magát, ellenben jól szórakozott, sőt, akár tanult is valamit, mert az Azahriah-produkció nagyon sokat dolgozott ezért, és végül ki is hozta a három napból, amit lehetett. És ez csak az, ami a stadionban megesett, az extra sztorik, amik városszerte, többnyire teljesen spontán módon megtörténtek a Puskás-tripla hatására, még tovább gazdagítják a képet. Aki nem hangszigetelt dobozban érkezett, tudja, miről beszélek.

Túl az esemény poptörténeti léptékén, számomra azért is volt hasznos ez a kirándulás, mert meg tudott lepni. Megfordultam mostanában az Analog Balaton és a Carson Coma koncertjein is, fel voltam készülve rá, milyen egy tinikedvenc előadó fellépésének légköre, és tényleg meglepődtem, hogy Azahriah máris többgenerációs jelenséggé vált. Nem arról szólt a dolog, hogy a fiatalok buliznak, az őket nagylelkű módon elkísérő idősebbek pedig meghúzódnak és túlélnek, itt a biztonsági őröktől kezdve a legfelsőbb szektorokban ülőkig mindenki bemozdult a zenére, olykor egészen váratlan, és ettől roppant vicces mozdulatokra ragadtatva magukat. Ami pedig magát az előadást illeti, ugyanitt korábban már láthattuk, hányféleképpen is lehet megközelíteni ekkora léptékben a szórakoztatást. Akad, aki mindent a látványra tesz fel (ld. Rammstein), akad, aki tesz a látványra, és inkább a lelkét is kidolgozza a rajongókért (ld. Guns N' Roses), és persze ott a felejthetetlen Red Hot Chili Peppers, akik megmutatták, milyen kicsi, vékony is tud lenni egy produkció egy ilyen hatalmas helyen.

Azahriah-ék nem töltöttek 200 percet a színpadon, egy kompakt, nagyon látványos show-t hoztak, ami a megfelelő pontokon tudott emberléptékű módon is kommunikálni. És amikor nagyon látványosnak nevezem, kivételesen nem szeretném megúszni ennyivel, mert ezt a színvonalat bizony még világsztárok sem hozzák manapság, és persze könnyen lehet, hogy kevesebb is elég lett volna, de a csapat láthatóan nagyon meg akarta mutatni, és meg is mutatta. Igen, bizonyos pontokon okkal lehetett mindezt túlzónak, öncélúnak tartani, én viszont onnan közelítem meg, hogy ilyen, amikor egy stadionszűz produkció fel akar nőni a feladathoz. Mindenesetre kommentben várjuk azon látványelemek felsorolását, amelyek itt nem kaptak szerepet, talán illene az egy lábon a kifutón ugráló elefántok fájó hiányával kezdeni. A kisszínpaddal (azon belül egy emelkedő-forgó résszel) kiegészített Szórakoztatóipari Objektum saját jogán is szemet gyönyörködtető volt a hatalmas LED-falakkal, ráadásul itt végre a sima állóhelyeseket sem kezelték másodrangúként.

Távol tartom magam attól, hogy magával a zenével kapcsolatban állást kelljen foglalnom, senkivel nem szeretném elhitetni, hogy olyan rálátásom van az Azahriah által uralt színtérre (ha ugyan létezik ilyen), amely alapján sommás megállapításokat tehetnék. Akármilyenmetál-szerzeményekből ellenben viszonylag sokat hallottam az elmúlt években, és az új lemez fekete báránya, a tartarosz az én szempontrendszerem szerint egy komplett, tökéletesen vállalható kísérlet ezen a tájékon. Azi metálos múltja miatt lett is volna helye itt, a jelenlévők lelke szerintem elbírta volna, és az énekes/menedzser Tóth Gergő (Supermanagement, Blind Myself) is kiordíthatta volna, ami még beleszorult. Minden persze nem férhetett bele, nagyon is rövid volt ez a szett, az eljátszott huszonnyolc tétel ellenére is. A megszokott Azi Band szinte végig fent volt a színpadon, a lemezen olykor megdöbbentően, sőt zavarba ejtően dúló eklektika ezáltal egy kicsit uniformizáltabb arcot kapott, pedig vonósok, fúvósok, nádi hegedűsök is érkeztek sorjában. Itt jegyzem meg, hogy Azahriah-nak saját Slashre is futja. Nincsenek szavak.

Sokakkal egyező véleményem szerint ebben a környezetben a DESH-sel közös blokk dalai tudtak igazán tarolni, a pullup-Habibi-Rampapapam sorra nem lehetett nemet mondani, egy ponton én már attól tartottam, hogy a szektorunk székestől megindul a küzdőtér felé. Akadtak aztán kizárólag erre a napra fenntartott meglepetések is, hogy egyes napokon jelenlévők ne pontosan ugyanazt a csomagot vigyék haza. Az már tényleg a vagányság netovábbja, hogy egyetlen rövidke feat erejéig ide utaztatták Queen Omegát, így elhangozhatott, és oda is csapott a Four moods 2. Siklósi Örs pedig minden bizonnyal nem szégyellte volna, sőt valószínűleg iszonyú büszke lett volna, ha meghallgathatja a Puskásban a Viszlát nyár „akusztikus" átdolgozását, ami szintén remekül sikerült, és jól is állt Azinak. Hiányoltam viszont a megemlékezést, ha nem is olyan mélységben, mint ami megvolt Ferich Balázs irányába a koncert végén. Utóbbi nem is maradhatott el, lévén Balázs legendás kockázatvállalási hajlandósága is elengedhetetlen volt ahhoz, hogy Azi és a Supermanagement egy ilyen beláthatatlan végkifejletű, őrült kalandba belevágjon.

Jogos elvárás lenne, hogy legalább a beszámoló végén eláruljuk a Titkot, de szerintem nincs ember az országban, beleértve a főszereplőket is, aki szabatos, egzakt választ tudna adni arra, hogyan hozta össze Azahriah a teltházas Puskást, majd tette meg még kétszer, egymás után. Akárhogy is, a közönség révén poptörténelmet írt, és pusztán már csak ezért is jó volt jelen lenni. Ráadásul aki eljött, az első kézből láthatta, hogy nem lehet valamiféle pillanat szülte FOMO-pánikra egyszerűsíteni ezt az elképesztő sikert, valószínűleg azzal járunk a legközelebb az igazsághoz, ha elfogadjuk, hogy Attila tényleg az az egy a tízmillióból, akinek ilyen rövid idő alatt sikerült (így vagy úgy, de) az ország jelentős részét megszólítania, vagy legalábbis véleménynyilvánításra sarkallnia. Számomra extra bájt ad a sztorihoz, hogy megnyilvánulásai alapján süt a srácról, hogy ha nem lennének rá kíváncsiak esténként negyvenezren, negyvennek is csinálná, pontosan ekkora energiával. A többségében puszta irigység által vezérelt indulatkommentelés helyett ideje lenne alaposabban szemügyre venni Attilát, aki egy teljesen komplett dalszerző-előadó.

Azahriah a dalait továbbra sem okvetlenül nekem írja, nem is volt bennem olyan törekvés, hogy a koncert után majd besorolok az utálók vagy az imádók táborába. A Puskásba főként a kíváncsiság hozott, az pedig több szinten is ki lett elégítve, a továbbiakban maradok változatlanul távoli szemlélő. Az élményért viszont még sokáig hálás leszek.