0-9 A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y
Z

A Flowing Tears az örök előzenekarként él úgy általában minden jobb érzésű rockrajongó emlékezetében. Jómagam mondjuk nem láttam őket két éve a Therion előtt (éspedig azért mert a Therion számomra a világ legszarabb zenekara, és egy Therion/Flowing Tears párosítás körülbelül olyan rémes dolog lehet, mint mondjuk egy egyszerre jelentkező hányinger/hasmenés, de mindegy), de nem tartom valószínűnek, hogy fejlődtek, mert a dalaik így is kimerítették a ciki fogalmát.

Rajtam kívülálló okok miatt sajnos csak háromnegyed kilenc körül keveredtem a helyszínre. Épp átszerelés folyt, a technikusok a Pain hangszereivel molyoltak a deszkákon, én pedig türelmesen vártam a bulit, s közben a tévelygő embereket számlálgattam. Szerencsére az első hangok megdörrenésekor úgy-ahogy megtelt a terem.

Lehet, hogy rosszul emlékszem, de szerintem nem nagyon volt még olyan, hogy a Tabánban a hazai rockzene legsikeresebb csapatai közül lehetett néhányat, jelen esetben kettőt, megtekinteni. Mindezt ráadásul ingyen… Mikor elindultam otthonról még nagyon szép, napsütéses idő volt, kellemes szellő fújdogált, minden adott volt tehát egy jó kis szabadtéri koncerthez. Kb. a Sub Bass Monster utolsó két számára értem a helyszínre. Amíg a többiek nyomták, hogy “Szív, sűrít” stb., gyorsan vettem magamnak egy-két sört, hogy meglegyen a kifogástalan hangulat a bulizáshoz.

Vajda Béla, a pécsi Perfect Symmetry "vezérszurkolója" egy eszméletlen arc! Zenerajongása nem csak odáig terjed ki, hogy ott látni a srácot az ország minden fontos, főleg prog. metalos buliján (és nem kizárólag a P.S. kapcsán), de lám, ezt a bécsi utat is ő szervezte meg!

Habár a menetrendszerű fesztiválokon évről évre össze szoktunk futni pár alkalommal, igazából csak a Városliget felé közeledve tudatosult bennem, hogy hosszú évek óta nem láttam önálló koncerten a Tankcsapdát: nemcsak a szokásos évi két pesti önálló pecsás buli maradt ki az elmúlt 8-9 évben, hanem az olyan kiemelt jelentőségű megmozdulások is, mint a két évvel ezelőtti monstre Kisstadion fellépés vagy a főnixes koncertek.

Zuhogó esőben indultunk vasárnap délután Nyitrára, de első nekifutásra csak Budaörsig jutottunk, itt ugyanis eszembe jutott, hogy az útlevelemre is szükségem lesz, ha este látni akarom a Thresholdot. Azonban még e kis kerülő ellenére is viszonylag korán, valamivel öt után Nyitrán voltunk, a Stará Pekáren klubban. Itt kiderült, hogy a koncert szervezője majd csak hat körül várható, de felajánlották, hogy várjuk meg a helyszínen. Mivel a színpadon sikeresen beazonosítottuk a soundcheckhez készülődő Johanne Jamest, a Threshold dobosát, természetesen úgy döntöttünk, hogy a városnézés még várhat egy picit.

Érdekes, tanulságos kirándulás volt ez a kis kiruccanás, amellyel így Karácsony előtt megajándékoztuk magunkat, és amely nem kizárólag pozitív élményekkel gazdagította élettapasztalatunkat. Persze Jeff Scott Sotót élőben látni minden pénzt, energiát és fáradságot megér, és hirtelen nem is tudom eldönteni, hogy melyik lehet nagyobb élmény: egy szólóbuli vagy egy Talisman koncert.

A progresszív metal egyik legkiválóbb gárdája látogatott el hozzánk szeptember közepén a brit Threshold képében. Az előzenekar sem valami névtelen kis bagázs volt, hanem az amerikai kult banda, a Psychotic Waltz ex-énekesének csapata, a Deadsoul Tribe. Ehhez a remek felhozatalhoz illett az igen hangulatos helyszín is.

szigetfeszival_1999Guano Apes

Vegyes érzelmekkel vártam a nemrégiben feltört német - immáron mondhatjuk - sztárcsapat fellépését a Nagyszínpadon. Úgy hiszem a színpad eddigi legnagyobb közönsége várt rájuk, s lassan meg is jelentek, természetesen - mint azt a gyakori szigetlátogatók megszokhatták - késéssel.

Fura szerzet az ember. Túrja az orrát, Mónika sót néz, olajért háborúzik... de hogy elmenjen egy olyan koncertre, amin minimum egy, maximum négy kedvence is fellép egyszerre, na aaaaazt nem. Az egész Threshold & Co. turnéról olyan hírek jöttek, hogy még a kétszázat sem érte el az átlag nézőszám az egyes bulikon.

Első nap - augusztus 1.

Az idei Sziget a "leggrandiózusabb nyári fesztivál" megtisztelő titulusa mellett a "legocsmányabb karszalagszínek" kevésbé hízelgő díját is elnyerte, legalábbis nálam. Az úgymond "hivatalos" látogatók toalettkacsa-zöld csuklóékessége még hagyján, de a rendes heti szalag értelmezhetetlen kékes-türkiz-lilás színe bőven felér egy vizuális terrorral. A karszalagmizéria másik része pedig az, hogy a hét ágra sütő napocskától felettébb kába állapotban leledző jegyellenőr-hölgyemény kifejezett kérésem ellenére a lehető legszorosabbra húzta csuklómon ezt az érszorítóként is zseniálisan funkcionáló találmányt, úgyhogy mindenképpen szerencsésnek mondhatom magam, ha az egy hét együttlét végére nem kell a kezem csuklóból amputálni.

therion_p2000_06Ez a nem semmi. Egy kultzenekar pár hónapon belül kétszer is erre téved. A fő attrakció most a svéd Therioné volt, előttük kettővel egy igen fiatal csapat melegítette be az E-klub deszkáit, a gótikus metalban utazó Flowing Tears. Az énekelő leányzó indiai táncosnőnek képzelte magát (meg Annekenek némileg) nem rossz a hangja, a zenei körítés azonban nem ragadott el, átsuhant rajtam az összes nótájuk.

Hát igen eljött a nagy hét. A hét, amit már 8 éve a legjobban várok minden évben. A Sziget hete. Olyannyira remegett a gyomrom már a nagy ekszpektésöntől, hogy egy nappal korábban muszáj volt lemenni a hatalmas eseményre, amely az első részvételem óta (3. Sziget) Európa egyik legnagyobb és mindenképpen legszínesebb zenei, ill. kulturális fesztiváljává nőtte ki magát. Pedig aztán az a tróger 3. , annak milyen zamata volt emlékszem… ááá de hagyjuk a nosztalgiát.

Jó munkásemberként késve érkeztem a helyszínre, így a norvég Trail of Tears műsorából mindössze az utolsó két számot láttam. Más kérdés, hogy különösebben nem vagyok szomorú emiatt, mivel ez is épp elég volt, a látottak nem igazán vettek le a lábamról. Melodikus black/gót muzsikát nyomtak, két vokalistával, de elég jellegtelenül.

Tehát megint Sziget. Pár napra voltam mindig alkalmanként, de utoljára egész hetet hét kerek esztendeje húztam le itt, és most megint. Ennek a népmesei fordulatnak az az oka, hogy olyan zenekarokat sikerült elcsalni idén, amik semmi esetre sem maradhattak ki. Gondolok itt legelsősorban a My Dying Bride/Napalm Death/Slayer háromasra, de amint később kiderült, még ennél is több dolgok miatt is érdemes volt ott lenni. Mondjuk nulladik napon, kedd este még úgy tűnt, soha nem fogok bejutni az ojjektumba, sok száz amatőr hegymászóhoz hasonlító kollégámmal együtt, akik mind úgy gondolták, azért próbálnak meg bejutni most, mert ilyenkor nincs akkor massza. Volt.

Utólag el kell ismernem: piszok mázlim volt ezen a vasárnap estén. Mit tagadjam, a banda, amelyre a legjobban fentem az agyaramat, az aznap elsőként fellépő Sabaton volt. S hogy miért tartom szerencsésnek magam? Tüstént elárulom. A svéd srácok háromnegyed hétkor, alig valamivel kapunyitás után masíroztak a színpadra teljes menetfelszerelésben, terepszínű bozótruhában. Tényleg csak egy-két gránátvető hiányzott a vállukról. Megjelenésükön legfeljebb azok álmélkodtak, akik nem ismerik a zenekar érdeklődési körét, pontosabban dalaik témaválasztását. Mert a Sabaton szövegei bizony háborúkat, nagy történelmi csatákat elevenítgetnek fel legszívesebben.

2004. augusztus 3. kedd - 0. nap

Kiadós kavarás után odaértem a hídhoz, ahol nem volt senki belépni vágyó rajtam kívül, ilyen még sosem történt, de azért bementem. Na, bent aztán már alig találtam üres helyet a mozinál, ahova már csak hagyománytiszteletből is tesszük magunkat, mióta Sziget a Sziget. Körbe mindenki németül beszél, annyi baj legyen. Nulladik nap lévén semmi említésre méltó nem történhet és nem is várom el tőle.

Amióta csak ismerem a Therion munkásságát, mindig is a legnagyobb vágyam volt, hogy egyszer végre élő fúvósokkal és vonósokkal láthassam (pontosabban inkább hallhassam) őket egy színpadon. Nem csoda tehát, hogy a tavalyi év egyik legnagyobb bosszankodása volt számomra, mikor megtudtam: lesz egy ilyen koncert… csak éppen Bukarestben, ahová sem időm, sem anyagi hátterem nem volt, hogy eljussak, pedig ez mégis közelebbinek tűnt, mint mondjuk egy svéd, német, orosz, vagy éppen tengerentúli fellépés – s úgy tűnt ekkor, egy soha vissza nem térő lehetőségről maradtam le.

2005. augusztus 10., szerda - 1. nap

Nem tudom, kiből milyen reakciókat váltott ki az idei Sziget külföldi fellépőinek listája, nekem speciel nem támadt kedvem petárdákkal és kereplővel felfegyverkezve az utcára rohanni, hogy kirobbanó életörömömről értesítsem a helyi lakosságot. Ez persze ízlés dolga, egyesek szerint az idei volt minden idők legjobb fesztiválja a Hajógyárin. (Ezen emberekkel mellesleg bármikor kész vagyok verbális atomháborút vívni.)

Köztudott, hogy a Therion főnök Christofer Johnsson teljesen képben van a hazai adójogszabályok tekintetében, de azért még így is meglepő, hogy idén egészen pontosan három alkalommal tette tiszteletét csapatával piciny országunkban. Talán ez a kivételesen gyakori vendégjáték – illetve a közelgő karácsony - lehetett a fő oka, hogy míg februárban majdnem dugig volt a PeCsa, és a miskolci Operafesztiválon is szép számmal képviseltette magát a publikum, a mostani, húszéves jubileumot ünneplő bulin jó, ha harmadig telt a Petőfi Csarnok.

2006. augusztus 9., szerda

Jóformán időm sem volt kiheverni azt a nukleáris atomcsapást, melyet a tavalyi Szigeten szórakozás címszó alatt önnön szervezetem ellen indítottam, a fesztivál máris újra megnyitja kapuit. A bejáratnál a szokásos funeral doom tempóban tódul a nép befelé, miközben néhány percig meg vagyok győződve róla, hogy a biciklis futárok nemzetközi találkozójának kellős közepébe csöppentem.

A Therapy? ugyan manapság olyan aprócska klubokban is fellép, mint amilyen a háromszáz fős Sanctuary, ám ez hál'istennek nem zavarja sem őket, sem a mellettük hűségesen kitartó rajongókat, akik közül ugyan valószínűleg nem sokan kerültek extázisba az utolsó két - valóban elég haloványra sikerült -lemez hallatán, ám tudják jól, hogy élőben a Therapy? még mindig gyilkos és szórakoztató.

0. nap, augusztus 7., kedd

A nulladik nap délelőttjén nekivágtam a városnak, hogy felvegyem a karszalagot, persze a Jászai Mari teret céloztam be, ahol természetesen nem volt nyitva a konténer, így az aznapi dögletes hőségben átmentem a Sziget H-hídjához, és ha már ott voltam, besétáltam a helyszínre, mert miért ne.

Észak-Bajorország sűrű erdeiben, Nürnbergtől alig 50 km-re fekszik Rothenburg ob der Tauber. Igazán hangulatos délnémet kisváros, takaros kis utcákkal, a házakon vörösre festett keresztgerendák, a város nagy részét a történelmi városnegyed teszi ki, a Burg.

-1. nap – augusztus 11., hétfő

A Magyar Dal Napja alapvetően egy tök jó kezdeményezés, de az már más kérdés, hogy színvonalban mit lehet kihozni belőle egy ilyen alávalóan rettenetes könnyűzenei viszonyokban dagonyázó országban. Most komolyan, van egyáltalán értelme siránkozni azon, hogy az utóbbi 15 év termését csupán mutatóba képviselte egy-két szerzemény, annyira nem történik itthon semmi?

A Nightwish egy igazi sikertörténet, hisz a finnek olyan karriert futottak be, kezdve mondjuk az Oceanbornnal, amely csak kevés zenekarnak adatott meg Európában. A zenekar pályája töretlenül ívelt fölfelé, mígnem 2005-ben derült égből villámcsapásként érte a rajongókat a hír: Tarját bizony kirakták. Ráadásul elég csúnyán is zajlott a szakítás, mindkét félnek sikerült alaposan megtépáznia saját jó hírét, ám szerencsére a kedélyek végül csak lecsillapodtak.

2. nap – augusztus 13., csütörtök

Lehetne megint hosszú sorokat írni arról bevezetésképpen, hogy a Sziget már nem az igazi, a program szar, kevesebb a színpad, hol vannak a magyarok, eltűnt a metalszínpad és persze a tavalyi mindig jobb volt. Ettől függetlenül az összes fanyalgó mégis kint tesped újra és újra, és a végén valamiért mégis jól érzi magát a sok köcsög indie zenekar koncertjén és/vagy a hangerőlimit miatt késő este pocsékul szóló rocksátorban, majd a legidegesítőbb részeg külföldivel is örömmel borul össze. Mert ilyen a Sziget. Számomra a program 13-ával kezdődött, minekutána hónapokkal ezelőtt én is lesápadtam a kínálattól. Aztán úgy gondoltam, na majd idén legalább bejárom azokat a részeket, ahova eddig valahogy sosem jutottam el, mert mindig akadt valami közelebbi néznivaló.