Szinte hihetetlen, de a Moby Dick idén már a 45. születésnapját ünnepli. Mert igaz ugyan, hogy a Soproni Ászok legelső lemeze, az Ugass kutya! csak 1990-ben jelent meg, az ősfelállás első mozgolódásai valamikorra a '80-as évek legelejére tehetőek. Ha pedig innen számoljuk, akkor bizony tényleg kijön ez a döbbenetes szám. A zenekar alaposan meg is ünnepelte egy minden szempontból monstre koncerttel.

Till Lindemann, aki szörnyeteget kreált magából. Till Lindemann, a szomorú bohóc. Till Lindemann, aki saját rémségével zökkenti ki a nyárspolgárt a komfortzónájából, és rémisztő vigyorral tapos rá az ember legsebezhetőbb idegszálára. Till Lindemann, akinek kaleidoszkópszerű, torz valósága tükröződik vissza sokak elfojtott árnyékvilágában.

Öt. Hatvannyolc. Kilenc. Számmisztikailag ki tudja, hova fut ki még ez a számsor, egyelőre a tények mentén haladva ötödszörre járt Budapesten Hans Zimmer önálló hangversenyével, a mester betöltötte a hatvannyolcat, és kilenc éve volt az első Nagy Élmény. Nem csupán azért nehéz szavakba foglalni Hans Zimmer újabb előadását, mert már magam is ötödszörre látom, és nagy vonalakban valahol hasonló ívet ír le mindegyik előadás, így önmagam tudnám ismételgetni, de nem szeretném. Hanem azért sem könnyű, mert ez a szimfo-audio-vizuális-rockos-kicsitdisney-deinkábbmarvel-helyenkéntszirupos-denéhamélyművészi produkció pontosan az a fajta élő produkció, amit át kell élni. Mert ugyan demagóg, de soha nem fogja átadni azt a komplex élménycsomagot a YouTube-on megtalálható csillió, telefonnal felvetett, pixelhalmos, szarul szóló felvétel, de a messziről készített fotók sem, ahogy arénás hangerővel és hangminőségben miképp kelnek szó szerint életre ezek a populáris filmzenék – korunk egyik legnagyobbb filmzeneszerzőjétől és közreműködésével, blabla. Ez utóbbi tény, akárhogy is nézzük, még mindig zsibbasztó gondolat a filmzenemániákusok számára.

Két évvel ezelőtt, ősszel járt nálunk utoljára a Nazareth, viszont azelőtt szűk egy évvel is jöttek, szóval három év alatt háromszor is el lehetett csípni őket itthon. Én pedig mindhárom alkalommal meg is tettem ezt – no, nem azért, mert a koncertek egyikének-másikának programja olyannyira speciális lett volna, hanem azért, mert a Naz régóta a szívem csücske, és akkor is szívesen megnézem őket, amikor csak tehetem, ha gyakorlatilag full ugyanazt a programot tolják le újra és újra.

Izgalmas volt az este felhozatala, még akkor is, ha jómagam nem kimondottan élem a synthwave-et, márpedig a három fellépőből kettő többé-kevésbé ehhez a zsánerhez kötődött. Nos, én pont a harmadikra készültem leginkább, hiszen az izlandi Kælan Mikla klubbulijaira régóta vadászom, és most végre nem is kerültük el egymást. Azért hazudnék, ha azt mondanám, hogy a remek koncertbanda hírében álló Perturbator neve nem tett hasonlóan kíváncsivá, és hát tényleg, mi is lehetne meggyőzőbb, mint a valódi élvonal? Felvettem hát a Nyújork Jenkis kabátom, oszt uccu!