A nemrégiben lezajlott Morbid Angel buli mellett az idei év másik nagy extrém zenei eseménye kétségtelenül a Cynic felbukkanása volt hazánkban. David Vincentékhez hasonlóan ez a formáció is valóságos jelenséggé nőtte ki magát az évek során, amelyet legfőképp első lemezük, a Focus testesít meg. A jazzes, elszállós death metal pionírjai persze azóta igencsak eltávolodtak ettől a vonaltól, részben Aeon Spoke nevű projektjükkel, részben pedig a friss EP-vel, amelynek ismeretében sejteni lehetett, hogy azon a bizonyos estén a Club 202-ben nem egy old school prog-death őrületet fogunk látni és hallani.

Az a sajátságos légkör azonban még így is váratlanul ért, ami gyakorlatilag végig jellemezte a koncertet. Mintha meghasadt volna körülöttem a téridő, amint Paul Masvidalékat figyeltem. Egyszerre éreztem magamat a '60-as évek hippivilágában és a '90-es évtized füstös zúzdájában, de mindeközben érzékelésem egy darabjával mégis a jelen kor szilánkjain át szemléltem ezt a fura hangulatkeveredést. Mindennek egyik oka természetesen a csapat által felvett zenei irány volt, amiben a mai kor melódiái vegyültek a tudatmódosító szerektől bekattant, vagy épp ellazult játékstílussal. Ez leginkább a második album, a Traced In Air dalainál, illetve még inkább az e lemez néhány dalát feldolgozó Re-Traced EP és az új Carbon-Based Anatomy kislemez szerzeményeinél volt leginkább érezhető.

A tagok egészen lelazultan játszottak, főként Masvidal, akin egyébként látszódott is a „lebegés". Hol páros lábbal ugrált oda Sean Reinerthez, hol a hőskorszakot idézve, félig begörnyedve rázta a fejét, hol pedig rövid monológjaiban kért meg mindenkit arra, hogy küldjünk szeretet az ellenségeink felé is. Mielőtt azonban bárki is, ki nem volt jelen, azt hinné, hogy a zseniális gitárost úgy kellett összekaparni a színpadon, gyorsan elmondom, hogy Masvidal úgy játszott, ahogy tényleg csak kevesen tudnak. Végig együtt lélegzett az igen bonyolult zenével, élvezettel játszott, ha kellett, elszöszmötölt a lábai előtt heverő effektládikón, egyszóval igazi elvont frontemberként viselkedett, amiért a lelkes közönség is azonnal szívébe zárta.

Jobb szélen foglalt helyet a másik alapító tag, Sean Reinert, akiben ezúttal sem lehetett csalódni. A fickó képtelen pár másodpercnél tovább megmaradni egy ritmusnál, játéka mégse válik tördeltté vagy kaotikussá. Személyiségének esetleges rejtett megalomániáját csupán játékában éli ki, ezen kívül nem egy rocksztár figura, nem dobálja a dobverőit, nem ágaskodik fel játék közben, egyszóval teljes lényével beleolvad felszerelésébe. A két alaptag mellett a zenekart Brandon Giffin basszusgitáros és Max Phelps gitáros/vokalista egészítette ki. Giffin külsőleg amolyan jófej képregényőrültnek tűnt, zenészi tudásáról pedig mindent elmond, hogy Masvidal és Reinert mellett játszott. A messziről leginkább Chris Barnest idéző Phelps amolyan háttérbe húzódó játékos, néhány szólót azért mégis felvállalt, csakúgy, mint a hörgéseket.

Mivel olyan zenekarról van szó, akiknek mindeddig két nagylemezük és két EP-jük jelent meg (amelyek közül csak az utóbbi tartalmazott teljes egészében új szerzeményeket), aligha okozhatott meglepetést bárkinek is a dallista. Az új EP anyaga szinte teljes egészében elhangzott, mellette pedig előkerültek darabok a Traced In Airről, sőt, nagy örömömre a Re-Traced EP egyetlen új dala, a Wheels Within Wheels is előkerült. A legnagyobb ovációt természetesen mégis a Focus klasszikusai váltották ki a jelenlévőkből. De hát hogyan is történhetett volna másként, mikor az ember Reinert és Masvidal előadásában hallhatja az olyan alapvetéseket, mint a magával sodró Veil Of Maya, a parádés How Could I vagy a Masvidal játékának ezerszínű szövetéből szőtt Textures?

A koncert után a közvetlen, megállás nélkül vigyorgó gitáros a merchpultnál bukkant fel, s végtelen türelemmel dedikált és elegyedett szóba a csillogó szemű rajongókkal. Mindeközben Reinert jó munkásemberként megállás nélkül jött-ment a színpadon, segédkezett a pakolásban, egyszóval az értelmező kéziszótárban a sztárallűr kifejezés mellett nem az ő nevével fogunk találkozni.

Igazi zenészek igazi koncertjének lehettünk szemtani ezen a decemberi estén, egy olyan koncertnek, amely igen erőteljes légkört vont a nézők köré. A valódi alkotói szabadságban lubickoló Cynic most is arra megy, amerre csak kedve tartja, s nagyon okosan nem törődik az elvárásokkal. Talán akadtak még hozzám hasonlóan olyanok, akiknek ez a koncert segített abban, hogy megértsék és megkedveljék a Carbon-Based Anatomyt. Mert a Cynictől csak egyetlen dolgot szabad elvárni: azt, hogy önmagukat adják.