Újabb kuriózum-értékű estével folytatódott a Subterra által szervezett doom szeánszok sora a Trafikban: ezúttal a Primordial énekes Alan Averill Nemtheanga végzetfém projektje, a Dread Sovereign tette tiszteletét a nyolcadik kerületben. A The Wounded Kings pár nappal korábban, ugyanitt megejtett fellépéséhez hasonlóan a hangulatot ismét sikerült egy remek ízléssel kiválasztott hazai bandával megalapozni, ha már a lebonyolítás gördülékenysége – döntő részben a szervezők önhibáján kívül – hagyott maga után kívánnivalót. Akárhogy is, ez a zord novemberi vasárnap este sok mindenről szólt, de legkevésbé a fanyalgásról és az úriemberhez méltó, szolid szórakozásról. Egy súlyban gazdag éjszaka beszámolója következik.
A Magma Rise-ra furcsa módon azóta vadásztam, amióta 2010 tavaszán módom volt meglesni a legelső élő megmozdulásukat az óbudai Yukban, a koncerttermekben azonban valahogy rendre elkerültük egymást a zenekarral. A tavalyi év egyik legerősebb (ha nem a legerősebb) hazai anyagának bizonyult The Man In The Maze album ellenben a mai napig gyakran visszatérő vendég nálam, ínycsiklandó témái azóta sem igen használódtak el, frissességéből mit sem veszített. Meg is ijedtem kissé, hogy a feszített(nek ígért) vasárnap esti menetrendnek éppen Holdampf Gáborék esnek majd áldozatul, hiszen – egy utolsó pillanatban jött sorrend-cserét követően az estét záró Procession késői beállása miatt – csak jó háromnegyed órás késéssel csaphattak bele a lecsóba. Szerencsére így sem tűnt megerőszakoltnak a szettjük, a tőlük várt rutinnal, gördülékenységgel és persze elemi erővel zúzták le a nekik kirendelt műsoridőt, mindkét eddigi lemezüket terítéken tartva.
A Magmának megalakulásuk első percétől kezdve rajongója vagyok, mégis meglepő látni (élőben pláne), hogy mennyit fejlődtek az elmúlt négy évben, eleve rutinos önmagukhoz képest is. Gábor és Kolos párosáról sok újat nemigen lehet mondani: előbbi énekteljesítményét mindig számos kritika érte, de a kettejük közötti kohézió mára szinte ikonikus státuszba lépett, így érdemi vitának nemigen van helye itt. A megszoksz-vagy-megszöksz tipikus esete ez velük kapcsolatban, bőven eldönthette minden érintett, hogy melyik oldalra áll. Én Gábor orgánumát és Kolos lélekből felkarcolt témáit is nagyon szeretem, mindehhez pedig a „junior brigád", vagyis Herczeg László gitáros és az überdobos Bánfalvi Sanyi lendületes játéka olyan tökéletesen passzol, ami már-már irreálisan kerek produkciót eredményez. Tökéletes bizonyíték volt erre ez az este is, ahol a magát kedvesen, szerényen előadó kvartett kíméletlenül szétzúzta az arcunkat, a színpadról érkező (tömeggyilkoshoz illő) mosolyt az első pillanattól kezdve átragasztva a jelenlevők arcára. Bemelegítésként perfekt, de főműsornak is beillő minőségű, profi előadás volt, le a kalappal!
Nemtheangáék esete teljesen más téma: a Dread Sovereign bemutatkozó lemeze ismeretében is rengeteg kérdőjel merült fel előzetesen, főként a trió felállás életképességét, illetve a furcsa megközelítésű zene majdani megszólaltatását illetően. Az egyéni komfortérzetem miatt reménykedtem még benne, hogy a frontember visszavesz kissé a Primordial-koncerteken megszokott teatralitásból, és lesz a bulinak egy olyan jó értelemben vett underground hangulata, mint legutóbb a The Wounded Kings esetében. Alan Averillben e téren roppant kellemesen csalódtam: itt énjének egy roppant szimpatikus, visszafogott oldala mutatkozott meg már akkor, amikor még a merchpultban állva a fellépők relikviáit ajánlotta megvételre (!). Pózokból persze nem volt hiány a koncerten (valahol azért jól is esett Holdampf Gáborután egy valódi frontembert látni odafent), de mivel maga a zene és a tematika is megkívánja valahol ezt, nem tudtam zokon venni. Így sem volt könnyű dolguk a deszkákon.
Takkra tíz órakor például úgy érkezett minden koncertek rémálma, az áramszünet, hogy pár percig abban is kételkedtem, hogy az estének lesz-e egyáltalán folytatása. Egy majdhogynem kedélyes hangulatúnak is nevezhető, zseblámpás intermezzo után (van-e romantikusabb egy töksötét pincehelyiségnél?) persze folytatása következett a rövid bevezetőnek – hasonlóan rövid második félidővel. Eljutottunk gyorsan az obligát Venom-feldolgozásig, a Live Like an Angel (Die Like a Devil)-ig, majd jött az itt is mindent vivő Cathars To Their Doom opus, aztán fájront, nagy hirtelen vége lett mindennek. Ettől függetlenül ez a rövidke idő is elég volt a bámulatosan régisulis fazonú Bones gitárosnak, hogy kis híján belehaljon az előadásba, Nemtheangának pedig, hogy a lelkét is kiordítsa – végső soron nem maradt bennem komolyabb hiányérzet. A hangzás folyamatosan hullámzott az írek előadása alatt, valahol a program közepe táján szinte lemezminőségű volt, végszóra aztán felborult a remekül beállni látszott egyensúly. Ha azonban a formáció életképességének bizonyítása volt a tét, arra a kellemesen megtelt Trafik közönségének vastapsa egyértelműen pozitív választ adott, jómagam is csak bólogatni tudtam.
Az este harmadik fellépője, a Procession számomra áldozatul esett a fellépési sorrend megváltoztatásának, illetve a lassacskán hétfőbe forduló vasárnap este nyűgjeinek. Őket majd legközelebb igyekszem bepótolni. Ami viszont a Wounded Kings kapcsán legutóbb elmaradt, most pótolom: hatalmas köszönet a Subterrának ezekért az igazán exkluzív, valódi érdekességi faktorral bíró bulikért! A lehetetlennek látszó időpontokban is meglévő masszív érdeklődés láthatóan vissza is igazolta elgondolásuk helyességét.
Fotók: Horváth János