„Dave Grohl sokat tett azért ezzel a lemezzel, hogy a világ ne a Nirvana ex-dobosaként, hanem a Foo Fighters énekes/gitárosaként tekintsen rá” – valami ilyesmit írt Lénárd Laci a Metal Hammerben, a Foo Fighters The Colour And The Shape lemezének kritikájában jó húsz évvel ezelőtt. Tisztán emlékszem, mennyire erősen túlzónak találtam akkor ezt a kitételt, és jó okom volt erre: 1997-ben a Nirvana szelleme még ott lebegett körülöttünk a mindennapokban, és teljesen valószínűtlennek tűnt, hogy Grohl egy saját bandával valaha is kiléphessen a nagy árnyékból. Emlékszem, az azévi szigetes bulijuk körül sem volt különösebb őrület, a reakciók is igen visszafogottnak bizonyultak. Aztán valahogy mégis beindult a motor, a csapat rálépett a nagypályára, és pár év alatt kiderült, hogy tévedtem, méghozzá elég méreteset. Jelenleg 2017-et írunk, a Nirvana nyilván örök, de mégis, ma már leginkább csak emlék, olyasfajta mítosz, mint Elvis vagy a Doors, miközben a Foo Fighters viszont nagyon is a jelen. Ami pedig Dave Grohlt illeti, ő elsődlegesen, természetesen és magától értetődően a Foo Fighters énekes/gitárosa – az Arénában mindenki jól meg is bizonyosodhatott róla, miként lehetett képes ilyen példa nélkül álló bravúrra.

Ritka Magyarországon a közel teltházas arénás rockbuli, de aligha lephetett meg bárkit is, hogy húsz évvel első és utolsó hazai jelenése után a Foo Fighters megtöltötte a helyet: végső soron a világ egyik utolsó arénabandájáról beszélünk, akikre ráadásul baromira ki is éhezett a magyar közönség ennyi idő után. Főleg, hogy miként a bevezetőben is utaltam rá, akkoriban még a fene sem gondolta, mivé fejlődik ez a történet – rokonszenves volt a kezdés is, szó se róla, de tényleg abszurdnak tűnt, hogy Grohl még egyszer, immáron önállóan is a mennybe megy. De tagadhatatlanul a mennybe ment, és ennek megfelelően az Arénába belépve szinte azonnal tapintani lehetett az euforikus izgalmat. Mire bejutottam a sokezres tömegben a küzdőtérre, a brit God Damn lement és le is szerelt, hogy aztán háromnegyed kilenc körül megkezdődjön az év egyik legfontosabb hazai rockbulija.

Előrebocsátom: azzal együtt, hogy Dave Grohlt a komplett zeneipar egyik legjobb fej, legszimpatikusabb figurájának, Taylor Hawkinst pedig igazi doboszseninek tartom, távolról sem vagyok Foo Fighters-rajongó. Bírom a banda egyes dalait, de a lemezeiket sosem hallgattam szét úgy, mint mondjuk a zseniális Probot-albumot ugyancsak a főnöktől. Nos, ehhez képest mindent elárul a hétfő esti koncertről, hogy hiába nyomták két és fél órán át a színpadon, egyetlen percig sem unatkoztam, és végig az járt a fejemben: Dave Grohl a komplett zeneipar egyik legjobb fej, legszimpatikusabb figurája, Taylor Hawkins pedig igazi doboszseni. És valóban ennyire lehengerlőek voltak...

Igen, ha esetleg nem voltál ott, jól olvastad: a banda tényleg két és fél órát töltött a színpadon, és Dave már jó előre, az Everlong – Monkey Wrench – Learn To Fly nyitó triász környékén leszögezte, hogy hosszú estének nézünk elébe. És a hosszú este még azzal együtt sem tűnt túl hosszúnak, hogy a Foo Fighters egyébként a személyi átfedések mellett egy dolgot kétségtelenül megörökölt a Nirvanától, ez pedig az imázsmentes, hétköznapi kiállás. Itt bizony nem volt semmiféle túlpörgetett látvány, csak hátsó ledfal, kivetítő meg némi szépen megkomponált, de semmiképpen sem extra fényjáték, ezen túlmenően pedig ott nyomul a színpadon hat pólós-farmeres csávó, akik simán csak nyomják egymás után az elmúlt huszonkét év ismertebb és mérsékelten ismert dalait. És így is működik a dolog.

Hogy mi a titok? Több is van. Az első és legfontosabb mindenképpen Grohl egyénisége, ami a dalait is beragyogja: ezt a faszit egyszerűen nem lehet nem szeretni, ahogy végig rágózva, kikacsintva, arcán azzal a csibészes mosollyal, mégis verejtékben úszó szenvedéllyel nyomja a nótákat. Az ember vagy elhiszi, amit lát és hall a színpadon egy zenésztől, vagy nem – neki mindent elhiszel, és annak ellenére, hogy a világ egyik legnagyobb rocksztárja, biztos vagyok benne, hogy a lehető legnormálisabb arc maradt a hétköznapokban is. A második, hogy ezek a dalok – noha koncerten, egy egységes műsorba applikálva sem tartom mindet egyformán erősnek – élőben is ütnek, hatnak, működnek. A harmadik, hogy a zenekar tényleg zenekar, ez a hat arc láthatóan valóban együtt van, és nem csak a színpadon smúzolnak, hogy aztán már az öltöző felé vezető úton se beszéljen senki egy szót sem a másikkal. Ez a baráti légkör mindvégig érződött, valóban egységként működnek. A negyedik pedig az a lehengerlő energia, amelynek elsősorban a Foo Fighters kettes számú frontembere, azaz Hawkins a letéteményese. Mindez együtt valami olyan jókedvű, egyszerre old school és minden ízében korszerű, naprakész elegyet eredményez, hogy az emberben egy pillanatig sem merül fel kérdés azt illetően, miért játszik ekkora – meg még nagyobb – helyeken a banda.

Ahogy említettem, maga a műsor pengén felépített, dinamikailag is perfekt program volt, amit pont a legjobbkor törtek meg Grohl szellemes, de nem szellemeskedő átkötői, amelyek ráadásul sosem nyúltak hosszabbra a kelleténél. Láthatóan a csapatnak is bejött a közönség határtalan lelkesedése – Dave meg is jegyezte, hogy az a bizonyos húsz évvel ezelőtti buli eléggé másmilyenre sikeredett ezen a téren –, de hát ezeket a néhol rágógumis, de mindvégig nagyon okosan megírt, cseppet sem buta slágereket tényleg arra álmodták, hogy még az ülőhelyeken is végig állva énekelje őket mindenki. És nem csak az olyan energiabombákat, mint az említett első három nóta, a The Pretender vagy a Times Like These, hanem az olyan visszafogottabb tételeket is, mint például a Big Me, amely a maga földközeli, minimalista egyszerűségében elővezetve egyenesen szívbemarkolónak bizonyult. Vagy ott volt például a Skin And Bones, ahol a nemrég hivatalos taggá vált Rami Jaffee és Hawkins tangóharmonika-dob kettőse egyenesen gyönyörűen pörgette fel a maximumig a dalt, hogy aztán pont a szakadék széléről rántsák vissza. Ezek az apróságok mutatják meg igazán, micsoda zenei egység ez a csapat.

Mindez akkor is így van, ha egyébként Grohl és Hawkins mellett a többiek tényleg kevésbé feltűnő arcok. Jó, Pat Smear ma is ugyanolyan FURA, mint annak idején, '94-ben a Nirvana dobozgitáros szettjében, de ő is végig a háttérbe húzódott, akárcsak Nate Mendel, Chris Shiflett és az említett Jaffee. Viszont mindannyian szépen aládolgoztak Dave-nek, miközben Taylor valami egészen döbbenetes intenzitással hajtja a gépezetet, és a briliánsan erőteljes, vibráló, húzós, változatos satöbbi-satöbbi dobjáték mellett még remekül énekel is. Tényleg az egész színtér egyik legjobbja a csávó, és érdekes módon neki nem megalomán méretű dobcuccal kell ezt a nézők tudtára hoznia... Ráadásul ugyanolyan ízig-vérig pozitív kisugárzású, mosolygós, vidám forma, mint Grohl.

Egy ennyire monstre műsorban nyilván mindenki mást él meg csúcspontként, nálam az említett Big Me és Skin And Bones mellett érdekes módon a Wasting Light Arlandriája ütötte most a legnagyobbat, de majdnem ennyire élveztem a Wheelset, sőt, a friss Runt is. A másik új téma, a Taylor által énekelt Sunday Rain is meggyőzőnek tűnt, ezt eddig csak Rigában nyomták élőben. A végén elővezetett Best Of You pedig már tényleg csak az utolsó energiamorzsákat facsarta ki mindenkiből. És mint említettem, nem vagyok Foo Fighters-rajongó, de kíváncsi lennék arra az emberre, aki ezek után elégedetlenül távozott a helyszínről. Egyszerre volt ez az este vérprofi arénakoncert, fölényesen laza jutalomjáték és bensőséges fejsimogatás a rajongótábornak – most hirtelen nem is jut eszembe a közelmúltból olyan buli, ahol egy ilyen kategóriájú előadó ilyen mértékben pakolta volna ki szívét-lelkét mindenki elé. Le a kalappal, komolyan.

Fotó: Máté Éva