Koncert

Slash és Axl Rose összeborulásánál tényleg nehéz nagyobb szenzációt elképzelni a rockzenében (meggyőződésem, hogy még egy Led Zeppelin-reunion sem verne ilyen irdatlan hullámokat), emellett ráadásul talán az ő példájuk is benne volt valahol, hogy egy rakat egyéb olyan esemény is történt mostanában, amire hosszú éveken, sőt évtizedeken át hiába vártak a rajongók. Vagy csak a csillagok együttállása volt kivételesen szerencsés, ki tudja? Az viszont biztos, hogy mostanában Ritchie Blackmore is hajlandó bekapcsolni néha a torzítót, és a Pumpkins United néven folyó, sokáig elképzelhetetlennek tűnő Helloween-békülés is olyan esemény, amibe jó pár cserzett, öreg rockerszív belefacsarodott világszerte.

Annyi év ellenségeskedés, odamondogatás, majd később csak szimpla ignorálássá szelídült feszkó után idén tehát végre megtört a jég a heavy metalból évtizedekre kiábrándult Michael Kiske és a tökfejek meglehetősen nehéz ember hírében álló főnöke, Michael Weikath között, így pedig végre elhárult az utolsó akadály is a rajongók által oly hőn áhított, klasszikus felállású Helloween elől. Persze akadtak ennek előjelei korábban is, hiszen Kai Hansen és csapata, a Gamma Ray már 2007-ben is turnézott együtt a Helloweennel, Kiske pedig Tobias Sammett engesztelhetetlen nyüstölésének engedve szép lassan visszalopakodott a heavy metal színtérre. Innentől kezdve pedig már tényleg csak idő kérdése volt, mikor sikerül végre Weikivel is egy asztalhoz ültetni. A kettejük közötti távolság ugyan láthatóan még most sem szűnt meg, viszont legalább arra képesek már, hogy félretegyék a személyes sérelmeket, és beleálljanak egy olyan szituációba, amelyből szinte borítékolható volt, hogy csakis győztesen kerülhetnek ki.

Ugyan az első lépések Kiske betegsége miatt nem sikerültek fényesen (értem az okokat, de az első koncerten választott playbackelős megoldás akkor is menthetetlenül gáz), de a későbbi felvételek és a játszott műsor alapján hamar sikerült feledtetni a kínos pillanatokat, a Pumpkins United pedig végérvényesen azzá válhatott, ami: a Helloween történetének némileg nosztalgikus, de mindenképpen méltó örömünnepévé, amellyel kapcsolatosan számomra az egyedüli fájó pont, hogy a csapatban bő egy évtizeden keresztül kifejezetten meghatározó szerepet betöltő Roland Grapow és Uli Kusch teljesen kimaradtak belőle.

A koncert előtt nem értettem, hogy a Helloween miért nem a jól bevált, a Pokolgép által is alkalmazott megoldást alkalmazta ezen a turnén (azaz először a jelenlegi, majd a klasszikus felállás játszik), de utólag azt mondom, ezerszer jobb volt így, hogy a programot gyakorlatilag három gitárral játszották végig, Kiske és Andi Deris pedig a műsor jelentős részét duettezve vezette le. Már maga az különleges élmény, hogy Kai Hansen játssza például az If I Could Fly-t, Kiskét meg hallani a Why-ban vagy a Forever And One-ban, a színpadon uralkodó fesztelen hangulat alapján pedig tényleg simán elhittem, hogy a dolog elsődlegesen nem a pénzről szól, hanem mindenkinek hatalmas móka. Talán csak pont az egy szem Weikit leszámítva, a Mucsi Zoltánná aszalódott figura ugyanis valahogy a megszokottnál is savanyúbbnak tűnt, és míg a többiekre végig jellemző volt a mindenki-mindenkivel örömködik hozzáállás, ő kicsit visszább húzódva, rutinból tolta le a programot.

A Kiske / Deris páros viszont fenomenális volt, és egyértelműen lejött, hogy kifejezetten komálják egymást, azaz egó-problémáknak szerencsére nyoma sincs kettejük között. A magam részéről egyértelműen a Deris-érát kedvelem jobban, de tény, hogy élőben Andi produkciója sokszor kétesélyes. Most azonban teljesítménye méltó volt a remeklő Kiskéhez, aki tényleg fantasztikusan énekelt. A How Many Tears végén kitartott magasaktól például leesett az állam: eleve nem semmi rendesen elénekelni egy ilyen dalt, de ha mindez még egy közel három órás program utolsó negyedében történik, az tényleg tiszteletet parancsoló. És ugyan Kai Hansen sosem volt a két fickóhoz mérhető kaliber, mostanra meg már pláne nem az, egy ilyen múltidéző Helloween-buli nyilvánvalóan nem mehet le anélkül, hogy el ne süvöltsön néhány Walls Of Jericho-klasszikust. Hanseni viszonylatban egyébként rendben volt ez a rész is, a rettenetesen hülye frizurával nyomuló, vigyori fickót meg egyébként is csak szeretni lehet. Így annak ellenére is jól szórakoztam az előadásán, hogy vokális szempontból tényleg komoly visszaesést jelentett, amikor ő került a mikrofon elé.

Mivel a műsort három énekes osztotta fel egymás között, különösebb pihenőre nem lett volna szükség, ennek ellenére azonban volt egy kissé fölösleges gitárszóló Kaitól, illetve egy rövid megemlékezés a csapat 1995-ben elhunyt dobosáról, Ingo Schwichtenbergről, amely egyfajta dobpárbajjá kerekedett végül: a kivetítőn látszó Ingo játéka felvételről érkezett, Dani Löble pedig élőben felelgetett erre mértani pontossággal, ami nem kevés gyakorlásba kerülhetett. Viszont megérte beletenni az energiát, mert ezek a nosztalgikus percek a koncert tán leginkább felemelő pillanatai voltak. A háromórás játékidőt alulról súroló programban összesen huszonöt dal hangzott el, és ugyan akadtak nagy hiányzók (Mission Motherland, The Time Of The Oath, Mr. Ego), így is minden igényt kielégített a szett. Egyfajta bónuszként pedig a számok között Seth és Doc főszereplésével rövid kisfilmeket is levetítettek, amelyekben a banda kabala tökfejei mindig más zenekari tagot formáltak meg. A magam részéről ezeket simán elhagytam volna, de tény, hogy a Helloween imázsába a kezdeti időktől belefér némi bugyutaság, így tulajdonképpen ezek a kis intermezzók sem hatottak idegenül.

Mikor aztán a csaknem tökéletes programot záró I Want Out alatt beeresztettek egy rakás tökfej-lufit is a közönségbe, már valószínűleg nem volt egy lélek sem a dugig tömött hokistadionban, akinek ne ért volna fülig a vigyora. Ezt ebben a formában ugyanis tényleg mindenkinek látnia kell, aki valaha akár csak egy kicsit is szerette a Helloweent. Az pedig mindenképpen biztató az itthoni rajongók számára is, hogy a Testament-koncerten Cselőtei Lacitól elhangzottak szerint hozzánk csupán időpont-egyeztetési problémák miatt nem jöttek idén. A 2018-as naptárban viszont van még hely bőven. (UPDATE: A Pumpkins United-felállású Helloween július 25-én a FEZEN-en koncertezik.)

Fotó: Imrich Pluhar, IPphoto