Koncert

Őszintén szólva sosem mentem volna Leander-bulira, ha nem így rakják össze a csomagot. Távolról ugyan abszolút szimpatizálok a zenekarral, hiszen maga Leander az interjúk, nyilatkozatok alapján egy rokonszenves, ugyanakkor bandáját (bandáit) nagyon is tudatosan, professzionális hozzáállással felépítő-irányító fiatalember benyomását kelti. Ugyan művészként tekint saját magára, mégis reálisan látja (nem bírom megállni: helyén kezeli) a dolgokat, és nem szállt el magától. Mégis, a zenéje nem nekem szól, ezt már pár éve Balatonszemesen már megállapíthattam. Ugyanakkor mivel én is remekül kezelek mindent a helyén, a Jinjerrel együtt szívesen vállalkoztam arra, hogy megnézzem egy kvázi headliner műsorukat, még ha nem is ők voltak aznap a főzenekar. Illetve ők lettek volna, mint ahogy a másnapi sold out bulin ez tényleg így is volt, de a szervezők gondoltak egyet, és összemixelték a pénteki koncertet az ukránok aktuális turnéjával.

Mindehhez pedig a Harmed és a Nova Prospect melegített be, közülük sajnos csak utóbbi formációt sikerült elcsípni. A kecskeméti frontcsajos-modernmetalos kvartettet alapvetően kedvelem, bár nem különösebben az én zeném, amit tolnak, de élvezettel hallgattam újságmellékletes debütlemezüket, amely autós-ingázós korszakomban volt friss megjelenés. Bár azóta nem sokszor került elő, nagyon megmaradt bennem, hogy milyen jó kis groove-os témák voltak rajta, na meg persze sok kétség ahhoz sem férhet, hogy Besnyő Gabi korosztályának kiemelkedő énekes tehetsége. Emellett, mint számomra ezúttal élőben is kiderült, a színpadon is ő viszi a hátán a produkciót, kis túlzással azt is mondhatnánk, oda született. Persze közismert civil munkája (a hétköznapokban óvónőként tevékenykedik) is megkíván némi extrovertáltságot, de mivel mégiscsak földközeli elfoglaltságról van szó, nem megy át a történet one (wo)man showba. Tehát még véletlenül sem valami rockistennőt vagy dívát látunk fent, hanem ugyanazt a jópofa, vicces csajszit, akinek a hozzá közelállók feltételezésem szerint ismerhetik. Mindehhez jött egy kis Sporty Spice-feeling, amikor kondis mozdulatsorokat épített be a koreográfiájába – a magam részéről remekül szórakoztam a performanszán, ami mellett persze néha elámultam egyik-másik énektémáján. Figyelni fogom a bandát a továbbiakban is.

Azzal együtt, hogy nem kedvencem a Leander Kills, teljesen világos a koncepció, és zseniálisnak tartom, ahogy a srác ráérzett a néplélekre, amely a fiatalabb generációkra, azon belül is a metalrajongókra ugyanúgy jellemző, mint szüleikre, nagyszüleikre: szeretünk sírva vigadni, legbelül mindannyian szentimentálisak vagyunk, tele világfájdalommal és különlegesnek érezzük magunkat. Erre épül költészetünk és zenés műfajaink egy jelentős része, ezért vagyunk operettország, és ezért szövegközpontú, ezért giccsfogyasztó a magyar közönség, teljesen függetlenül a műfajtól (értsük jól, ha kérhetném). Ez pedig nyilvánvalóan Leander malmára hajtja a vizet, aki pedig bár megtehette volna, hogy a könnyebb utat választja, és KGST-rockot vagy -metalt kezd el játszani annak idején, az említett összetevőkre alapozva inkább modernizáltabb formában akarta tálalni a hallgatóság szívéhez utat találó zenéjét. Sokan és sokszor elmondták már, mekkora csont nélküli ziccer volt megcsinálni a Szomorú vasárnap feldolgozásával elindítani a lavinát, ezzel egyszerűen képtelenség volt mellényúlni, a modern metalos körítés pedig a legkülönlegesebb külföldi cover nóták szintjére emelte ezt az átiratot.

A lavina pedig annyira maga alá temette az erre fogékony ifjúságot, hogy ma már nem is feltétlenül kell műsoron tartani ezt az alapslágert – legalábbis ezen a bulin nem hangzott el, viszont szinte az összes saját nótát nagy ováció fogadta a szépszámú közönség részéről, és ezek közé amúgy nagyon is jól illeszkedett volna az említett tétel. Mert ugye Leander hasonló recepttel komponál, igaz, az újabb keletű Kills-dalokban mintha több lenne a csavar meg a progmetal, ennél fogva jobban is tetszettek. Persze két ilyen gitárossal, mint Czifra Miklós és Vermes András, akik baromi jó témákkal rakják tele a nótákat, ez talán törvényszerű is, pedig Jozzy és Vörös Attila után elég magasan van ám a mérce. Azt nem tudom, hogy a dobos Jankai Valentin mennyire vesz részt a dalszerzésben, de a vérvonal – Leanderhez hasonlóan – nála is adott a lakossági slágerek gyártásához, és ezt abszolút pozitív értelemben mondom. Lehet elitistáskodni meg sznoboskodni, de ez itt szórakoztatóipar, és bárki, aki megfeszül a színpadon a közönségért, és örömet okoz sokszáz embernek, maximális tiszteletet érdemel. Hogy nekem vagy neked ízlésileg mennyire tetszik vagy nem, alapvetően irreleváns a lényeget tekintve, nem kötelező hallgatni. Én sem teszem, viszont ez a koncert nálam teljesen jól működött. A másnapit is megnézni nyilván sok lett volna a jóból, de teljesen jó bemelegítés volt a főzenekarhoz, pláne, hogy stílusban is összeillett a két zenekar.

Őszintén szólva én azt is hittem, hogy a Leander Kills után a fele nép hazamegy, elvégre a Jinjer első headliner-bulija másfél éve ugyan csutkára teltházas volt, de egy jóval kisebb helyen, a Dürer középtermében. Kiderült azonban, hogy a Napalm hathatós marketingje és a magyarországi rendszeres jelenlét megtette a hatását: ha cserélődött a közönség, ha nem (nem figyeltem az arcokat különösebben), ugyanúgy megvolt a laza teltház Tatjana csapatánál is. Tényleg példás, ahogy a kiadó a csapatot nyomja: legutóbb európai Arch Enemy-, legközelebb amcsi Cradle Of Filth-turné – valahogy így kell ezt csinálni. Persze az egész mit sem ér, ha a zenekar nem gyilkos. Itt azonban ez nem kérdés: a Jinjer nagyon jó koncertbanda, Tatjana az európai színtér brutál frontcsajai között is különleges (és nem lehet eleget méltatni a tiszta énekhangját, amit játszi könnyedséggel váltogat a legmélyebb hörgésekkel). A zene pedig egyszerre zsigeri és ösztönös: okos, de kellően fogós is, benne az összes -core és a thrash eszköztárának legjavával. Nyilván az is adott nekik egy hátszelet, hogy a FÁK régióban még metalos körökön kívül is ismert a nevük (ezt konkrétan egy full civil minszki ismerőstől tudom), szóval akár az is elképzelhető, hogy még nagyobbra nőnek majd. Stenk mindenesetre van bennük bőven, és ahogy a lemezismertetőben írtam, még zeneileg is van bennük fantázia, két további lemezig szerintem biztosan nem fognak elszürkülni.

Jelen pillanatban persze ez mind nem érdekes, hiszen a szekér jól megy, és ez (is) biztosítja, hogy aki Jinjer-koncertre látogat, hatalmas adrenalinlöketet kap a mellkasába, kábé mintha valaki csak úgy odatartaná a defibrillátort minden ok nélkül. És bizony, ahogy már mondottam volt, sokan látogattak ide, nemcsak az Y és Z generációs metalosok közül, hanem hozzám hasonló, meglett rockerek is szép számmal tiszteletüket tették. Persze nyilván egy kelet-európai csapat nyugaton felívelő népszerűsége a mi szívünket is jobban melengeti, tehát a Jinjer magyar sikere szinte elejétől fogva borítékolható volt, mégis, a jó dalok és a meggyőző kiállás nélkül nem jutottak volna idáig. Amit elértek, akkor is megsüvegelendő, ha az ember kevésbé barátja a csajos-hörgős műfajoknak. És ha már az ő nemzetközi befutásuknak tudunk örülni és még több babérért drukkolni, akkor műfajpreferenciákat félretéve tegyünk hasonlóképp itthonról elszármazott zenészeink, zenekaraink esetében is. Már amennyiben ez nem túl nagy kérés a hazai színtéren.

Fotó: Barba Negra