Koncert

Természetesen a brazil Krisiun is a cseh Obscene Extreme fesztiválra igyekszik tizenhat állomásos nyári Európa-turnéja zárásaként. Előtte azonban még hozzánk is beugrottak Bolognából jövet. S milyen jól tették! Bármennyire is rendszeresen (két-három évente) lépnek fel nálunk (legutóbb 2011-ben a Metalfesten), mindig szívesen látom a három fivért és hallgatom az általuk játszott deathrash muzsikát.

Mivel az estet nyitó Kill With Hate-et idén már kétszer láttam, s 24-én a Lock Up előtt valószínűleg ismét találkozunk, indulás előtt némi időt áldoztam még a családi oltáron. Műsoruk utolsó három számát hallottam csak. Ami rögtön feltűnt, az a tökéletes, pengeéles hangzás – ez végig velünk is maradt! Aki szereti a műfajt, azt bizonyára nem hagyja hidegen még a nyári melegben sem a muzsikájuk. De hogy előtűnjön belőlem a kéretlen stylist: a kanadai lemezszerződés, világterjesztés és a WOA-fellépés biztosította potenciális szintugrásához szerintem nélkülözhetetlen lenne még valami jellegzetesség, megkülönböztethetőség a több ezer hasonló zenekartól, és itt nem kalocsai mintás tetkókra gondolok, vagy subára, állatbőr kacagányra. Elsőként is markánsabb színpadi jelenlétre, amelynek révén a csapat nem csak a fülét vonzaná a közönségnek, de hatására a nézők innák a látványt is.

Nem másként, mint ahogy teszi ezt a debreceni Angerseed, akik már azzal, ahogy kijöttek a deszkákra, megragadták a figyelmem. Mintha főzenekaros programot nyomnának, úgy támadtak le minket, intróval, vehemenciával. Peter D. Maniak, akinek tevékenységét egészen a Carbon Cage óta követem, kommunikálni akart a közönséggel – a számokkal is, a dalok között is. De a zenekar egységes ruhaviselete is, apróság, tudom, mégis, fontos. Bár legutóbbi EP-jüket, a Dawn Of A New Kingdomot valamiért nem komáltam annyira, ezek után új esélyt adok neki, magamnak! Játszották is róla a záró dalt, a Marching Into Apocalyse-t. Ahogy megidézték a lengyel Vadert is egy feldolgozás erejéig. Ezen alkalommal, mintegy száz érdeklődő előtt az Angerseed nemzetközi mércével mérve is kimagasló koncertet adott a maga 35 percében.

Nagy találmány a Club 202-ben a színpadi függöny: takarásában illúziórombolás nélkül rendezhetik át két fellépő között a teret, fokozva ezzel a várakozást. A Krisiunt pedig nagyon vártuk, immár vagy kétszázan. Fél tízkor felgördült aztán a drapéria, s a huszonhárom éve aktív trió hűen a basszer/énekes Alex konferálásához: „keményen és gyorsan játszunk", levette, ledöntötte a lábáról a közönséget – oda meg vissza voltunk tőlük, ahogy kilenclemezes repertoárjukból válogatva, megidézve éppúgy akár a második lemezt, vagy a későbbi Bloodshedet, konkrét heavy metalos hozzáállással, szólógitáros kiállásokkal, a negyvenedik perctől dobszólóval tolták a nem gyenge deathrash szerzeményeket. Vagy éppen rock and rollosra véve a figurát: eljátszottak egy Motörhead dalt! Mit lehetett tenni: hajat lengetni, fejet rázni, csápolni, minimum helyben rugózni.

Az egyórás intenzív program plusz a kikövetelt „one more song" után méltán éreztem úgy, felkerült a korona a háromnapos death metal minifesztiválunkra. Elemeink feltöltődtek, teljesen felvillanyozódtunk! Hangzásban, megjelenítésben, helyszíni körülményben, és persze a dalokat (no meg a személyes ízlést) tekintve a Krisiun koncert messze kimagaslott még a Cryptopsyhoz és a Severance-hez képest is.