Home

Nagyszerű hagyományokat visz tovább a 2010 után végre újra megrendezett Undead fesztivál, hiszen a death/black metal irányultságú eseménysorozattal olyan bandákat sikerült már elhozni hazai színpadokra, mint a Dissection, a svéd Shining vagy a Rotting Christ. Legendás hírű csapatok szempontjából most sem szerepelt rosszul a mulatság, ahol idén a halálfém állt a célkeresztben, a Nile és a Suffocation személyében pedig túlzás nélkül igazi húzóneveket sikerült leigazolni. Más-más okból, de mindkét említett bandára igaz, hogy lemezes teljesítményüket egyre csökkenő izgalommal követem, viszont arra, hogy a színpadon igazi nagyágyúkként fognak üzemelni, kellő bizonyossággal lehetett számítani. Számításaim azután félig-meddig be is igazolódtak egy igazán felszabadító erejű este formájában.

A nap (hűlt helye) még bőven fenn járt az égen, amikor az első külföldi fellépő, az olasz Embryo elkezdte műsorát a nagyszínpadon, akiket így a Kill With Hate-tel egyetemben (újfent) sikerült teljes egészében lekésnem, és bizony már a Suffocation reszelte első nótáinak egyikét, amikor végre a terembe értem. A dicső múlttal, de kevésbé fényes jelenkori teljesítménnyel bíró New York-i kvintett azonban nem csupán amiatt nem tűnt különösebben meggyőzőnek, hogy ekkor még nem lehettem kellően az este örömeire hangolódva. Egy meglehetősen fura összeállításban, a Disgorge-dobos (!) Ricky Myersszel a fronton léptek elénk, akinek sajnos sem a hangja, sem a színpadi jelenléte nincs meg ahhoz, hogy győzelemre vigye a lelkes, de érezhetően leszállóágban lévő alakulatot. Ami ebből számunkra jutott, azt egy korrekt módon betonozó, de maradandó emléket aligha hagyó, szűk órányi élmény.

Sajnos a hangzás sem állt igazán az urak mellé, ennek ellenére a brigád meghatározó gitáros-párosának teljesítményére különösebb panaszunk nem lehetett: a Steve Lukatherre hajazó fejszerkezetű Guy Marchais és a gyérülő rasztáival a rendezői balon mosolygósan bólogató Terrance Hobbs koprodukciója zömmel így is élményszámba ment. A vándormadár dobos, Kevin Talley szintén hozta az elvárt teljesítményt, sőt, olykor frontemberként vezényelte a közönséget, ha már az énekesük nem mutatkozott túlzottan aktívnak e téren. Mindeközben azonban egy pillanatra sem lehetett szabadulni attól az érzéstől, hogy amit látunk, az nem több egy tűrhetően kivitelezett hakninál, a Nile számára előkészített porond előterében. A koncert alapján a Suffocation sokadvirágzására sokkal kevésbé lehet számítani, mint arra, hogy néhány évig megbízhatóan elberregnek még a színtéren a kurrens főattrakciók társaságában, és különösebben szégyenkezniük sem kell emiatt.

Azt, hogy a Nile manapság egészen más szintet képvisel, nem csupán abból lehetett lemérni, hogy a George Kollias dobosguru számára felépített dobszerelés kis túlzással nagyobb volt, mint a Suffocation részére kijelölt komplett színpadtér. Az egyiptológusok élőben pusztán a zenéjükből áradó elemi erő és intenzitás segítségével, gyakorlatilag megerőltetés nélkül képesek ujjaik közé csavarni a jónépet, ezt pedig a zsáner kevés előadójára mondhatjuk ma el. Az este legjobban várt fellépői a kijelölt kezdés időpontjában olyan természetességgel sétáltak be elénk, mintha egy laza haveri sörözésről érkeztek volna éppen, az éltetést szerényen megköszönték, majd módszeresen elkezdték kizsigerelni az egybegyűlteket. Programjuk egy, a Suffocationéhoz hasonló best-of volt, persze korántsem olyan látványos hangsúlyeltolódással a korai klasszikusok felé. Esetünkben annak is örülnünk kell, ha afféle ajándék gyanánt odavetnek egy nótát a kultikus debütalbumról (jelen esetben a The Howling Of The Jinnt), vagy még párat az általam annyira kedvelt korai korszakukból.

Ugyan a brigád jelenleg a friss anyag, a What Should Not Be Unearthed lemezbemutató köreit futja, az új nótákat mintegy „észrevétlenül" csempészték bele a koncertprogramba – megtehették, hiszen az utóbb megszokott színvonalat ezek a nóták is simán hozzák. A Sacrifice Unto Sebektől kezdődően a zenekar és közönsége is fokozatosan melegedett bele az aprításba, hogy aztán a programzáró Black Seeds Of Vengeance refrénjét már egy emberként üvöltse mindenki, aki a teremben tartózkodott. Távol álljon tőlem, hogy a „death metal ünnepeként" vagy hasonló közhelyekkel minősítsem ezt a fellépést, de tény, hogy olyasmi energia vibrált itt a levegőben, ami semmiképpen sem mindennapi. Sandersék is láthatóan így érezték ezt, hiszen olykor szabályos meghatottság látszott pókerarcukon a szokottnál is emelkedettebb klubhangulatban.

Lendületükben még az sem akasztotta meg őket, hogy (a mellékállásban a samplert is kezelő) Karl Sanders kezdeti hangszerproblémái miatt egy nótát szinte végig egyetlen gitárral kellett prezentálniuk. A főnök jelenlétét élőben még a lemezes teljesítménynél is meghatározóbbnak érzem, jól láthatóan ő az, aki azt a bizonyos pluszt a zenéhez pakolja. A „frontember" Dallas Toler-Wade és a látszatra keresztre feszített Krisztusként szenvedő Kollias ehhez képest a gépezet bombabiztos talapzatának tekinthetők, ők szintén embertelen képességek birtokosai. A Sandersnél éppen 30 évvel fiatalabb, új bőgős még némi mozgást is eszközölt a jobbára mozdulatlan társak között, ami szintén nem tett rosszat az összképnek. A Nile különlegességének része, hogy a fronton hárman is hallatják hangjukat, egyértelmű ez a szépen kiosztott vokál és a pengeéles hangzás volt a hab ezen a péntek esti tortán.

Az Undead fesztivál életképessége a leírtak, és a kellő mennyiségű szabadidő hiányában most elszalasztott élmények fényében, no és persze a rengeteg vigyorgó arcot látva aligha kérdőjelezhető meg, az esemény ettől kezdve remélhetőleg újra rendszeres állomása lesz a hazai klubéletnek. Ez az este abszolút méltó hívószó volt erre!

Fotó: Adrián Zoltán, Dürer Kert