Koncert

Bár az Omen az utóbbi nyolc-tíz évben is létezett, és a Gubás Tibor által felénekelt Hetedik nap lemez is korrektül sikerült, igazi visszatérésre, vagy ahogy a showbusinessben mondják, „comebackre" inkább csak az elmúlt évben került sor náluk. Bár Koroknai Árpád már vagy három éve velük van, mint „új" énekes, és koncertezgettek is, a jelenlegi felállás nagyjából 2012-re csiszolódott össze igazán, és erre a remek új lemez tette fel a koronát: a Nomen Est Omen cím már csak ezért is szimbolikus és találó.

Meglehet, 2006-ban még túl élénken élt a fejekben a pár évvel korábbi, kétes hírű, némi médiafigyelmet felkeltő, de nulla hanggal rendelkező valóságshow-hőssel való kooperáció és ezért nem lett sikeresebb a Hetedik nap-éra... Elképzelhető az is, hogy Bögöly énekstílusa volt túl extrém a konzervatívabb fanoknak, de lehet, hogy Kalapács Józsi jubileumi éve miatt is megnövekedett az érdeklődés egykori zenekara iránt. Jelentősége az okoknak tulajdonképpen nincs is sok, a banda itt van, talán erősebb, mint valaha, és renoméjuk is közelít a régihez, noha nyilvánvaló, hogy Pecsa szabadteres bulit ma már egy Kalapács – Szekeres felállásos reunion koncert sem eredményezne. Mondhatjuk persze, hogy kevés az a Draveczki kolléga szemmértékét használva mondjuk 354 ember, aki itt megjelent, de három hónappal ezelőtt Moby Dicken sem voltak sokkal többen. Ezen sorok írásának pillanatában pedig a ma esti Pokolgép évzáró koncertre sem prognosztizálok tömegeket, de ha lesznek is 5-600-an, az sem számottevő különbség. Én inkább örülök annak, hogy erre a stílusát nézve kevésbé népszerű zenére eljönnek ennyien. Mert ugye az amerikai típusú power metal sosem volt annyira népszerű, mint testvérei, a hagyományos heavy és a thrash, de ez nemcsak nálunk volt, van és lesz így.

Az éppen elcsípett Ego Projektnél (sajnos a zseniális nevű nyitózenekarról, a MILF Magnetről lemaradtunk) is a poweresebb irány felé dől a mérleg nyelve, és ezért élőben mindig szívesen hallgatom őket. Lemezen ugyanakkor kevésbé fogott meg a csapat, talán pont azért, mert a stúdióhangzásuk nem adja vissza azt a harapósságot, ami koncertjeiket jellemzi. Ez persze egyéni ízlés kérdése, szerintem még bőven beleférne némi Nevermore-féle súly, de Belóék ennél vélhetőleg konzervatívabbak. Ettől persze még azért bőven hallhatóak a különbségek a Kalapács zenekar dalaihoz képest, és ez nemcsak Kiss Zoli teljesen más karakterű énekhangja miatt van így.

Lemezbemutatóról lévén szó, az Omen nem spórolt az új dalokkal: hetet is elővettek, nagyjából pont a legjobbakat, sőt, ha a Jó utat barátomat is beleszámoljuk, nyolc új nóta csendült fel az este folyamán. Mégsem támadt hiányérzete senkinek: semmivel nem fogadta nagyobb üdvrivalgás a Fagyott világot, mint a Világvége talponállót, sőt, a régóta nem játszott Áldozatnál sem volt nagy a kontraszt, pedig azt maga Kalapács Józsi énekelte. Ezt a dalt valamiért jó ideje nem játszották, az általunk sajnos nem tudósított (a stábból senki sem tudott résztvenni valamiért...) Kalapács életműkoncert Omen-blokkjában került elő újra. Remélem, marad is, hiszen régen a koncertek örök második, kihagyhatatlan dala volt, és tényleg alapmű.

Persze nemcsak Bivaly mester miatt volt különleges a buli: más vendégek is akadtak, kis túlzással élve egy Los Angeles-i rockklub feelingjét hozta az egy négyzetméterre jutó metal celebek száma a bárpult környékén, akik közül nem is mindenki került színpadra. Poén volt az is, amikor a „legkisebbfi" ült be nagybátyja helyére a dobok mögé egy dal erejéig. Nem sorolom fel külön, ki mit énekelt (mellékelve a setlist), de arra kíváncsi lettem volna, hogy a felépülőben lévő, de megjelenni végül mégsem tudó Billnek osztottak-e eredetileg Omen dalt, vagy ő csak a Jó utat össznépi előadásában vett volna részt. Ez egyébként nagyon jól sikerült, giccsmentesen, ízlésesen sikerült megemlékezni Daczi Zsoltról, pedig őszintén szólva lemezen nem annyira szeretem magát a számot. Itt viszont az élő megszólalás, az érzelmi többlet és az extra szólórészek - Ángyán Tamás is csatlakozott a háromgitáros Omen felálláshoz - igazi ünnepi hangulatot varázsoltak a klubba.

Nem először láttam a koris Oment, az új dalokat is hallottuk már élőben a Metal Húsvét Feszten ugyanitt, szóval tudtam, hogy mit várhatok a koncert „sima" részétől: zúzott a feszes metal, és most, hogy Szupermen is ráért (értem én, hogy a Kárpátia hoz a konyhára, de zeneileg mit lehet ott hozzátenni a dolgokhoz?), a három gitár is nagyon megdörrent. Kori színpadi munkájából mindig süt a lelkesedés, műfaji határoktól mentesen „frontol", de szerintem az itteni közönség nem feltétlenül volt vevő a politikai töltetű konferanszokra, ha azokat mégoly rafináltan fogalmazza is meg (a Patkányok járnak előtt például). Az ilyesmit nyugodtan átadhatja Szupermennek, ő majd átviszi magával a Kárpátia bulikra. Persze lehet, hogy én vagyok túl cinikus, de ha már a dalszövegekben sikerült árnyaltan megírni a dolgokat, az értelmezést bízzuk a hallgatóra...

A lényeg viszont, hogy egy (ha nem is döglött, de) felemás év lezárásának, 2012 egy erőteljes, energiát adó fejezetének lehetett tanúja az, aki képes volt elszakadni a karácsonyi traktától aznap este – mi tagadás, jó volt kicsit kimozdulni egy kis metal wellnessre. És ahogy az elején mondtam, az Omen manapság talán erősebb, mint valaha. Ha 2013-ban még jobban rá tudnak pörögni a koncertekre, ígéretes lehet a jövő is.

Fotó: Törőcsik Zoltán