Sosem gondoltam volna, hogy három nap eltéréssel újra felidézhetem lelki szemeim előtt az 1991-es budapesti Monsters Of Rockot, ahol a Queensryche nyitott, majd utánuk a Mötley Crüe következett. Az időrendi sorrend nálam ugyan most fordított volt a 13-ai Mötley-koncerttel, és természetesen nem minden ízében idézhettem fel a huszonnégy évvel ezelőtt történteket 16-án, de az aznapi koncertélményből mindez nem vont le az égvilágon semmit.
A szórakozást ezúttal Geoff Tate összekötötte a hasznossal: aki követte róla a híreket, nem érhette meglepetésként, hogy a Queensryche egykori frontembere borászként is a világ elé állt. Az Insania nevű fehér bort hozta el hozzánk, amit a Rock'n'Roll Interiorben mutatott be, és a jeles eseményre mi is meghívást kaptunk. Az Insania 2010 óta kapható az amerikai piacon, mostanáig kellett várni, hogy az európai piacot is meghódítsa. A bemutatón a Rinklin Wine tulajdonosa, Friedhelm Rinklin is részt vett, akivel együtt készítik az Insaniát egy kis németországi faluban, Eichstette-ben. Tate röviden mesélt a bor iránti szenvedélyéről, ami egészen gyerekkoráig nyúlik vissza, amikor cserkészként pitypangból készült bort készített, amit persze meg is jutalmaztak. Jó tudni, hogy egy jófajta borral Geoff Tate-et le lehet kenyerezni, de egyelőre ő kenyerezett le minket – egy kicsit később – az A38 színpadán egy múltidéző, majd egy a jelent megjelenítő műsorral.
Sokak számára meghatározó lemez volt az Operation: Mindcrime annak idején, talán ennél találóbb elnevezést nem is találhatott volna új projektjéhez Tate: könnyen beazonosítható, nem kell senkinek teljesen új nevet megtanulnia és bepozicionálnia, és legalább nem a saját neve alatt kell futtatnia az aktuális zenekarát. Nem óhajtok a múlttal foglalkozni, egyébként is legyen az a saját bajuk: engem a zene érdekel, és kimondottan tetszik a The Key, az meg értelemszerűen komoly vonzerőt jelentett, hogy a zenekar a teljes O:M lemezt előadja. Essünk túl a kevéssé jól sikerült dolgokon gyorsan: az énekcucc nem állt még össze teljesen, ez valamelyest rányomta a bélyegét az első dalokra, Simon Wright az AC/DC-ben sem tündökölt, és láthatóan megküzdött a dobtémákkal, én például életemben nem hallottam ennyi kettőnégyet QR.dalokban. Randy Gane a billentyűk mögött inkább csak díszlet volt, Scott Moughton pedig nyilvánvalóan nem tudott annyi finomságot hozni a gitáron, mint mondjuk akár a színpad másik oldalán álló, ZZ Topos formát öltő Kelly Gray.
Egy konceptlemezt előadni mindig merész vállalkozás, ráadásul Geoff nem először hozta el hozzánk a teljes lemezt, 2008-ban a PeCsa színpadán konkrétan mini-színházat varázsoltak elénk az akkori Queenryche tagjai. Geoff Tate akkor igencsak túl is tolta a színpadi előadást, félő volt, hogy most is a ripacskodásé lesz a főszerep, de szerencsére egyáltalán nem így történt. Ha tisztában vagy vele, milyen volt Tate a huszonpár évvel ezelőtt színpadon, akkor azt is tudod, hogy mindig egy kicsit mást, illetve többet jelentett, mint a korabeli rockénekesek, és akkoriban is sokkal teátrálisabban hozta magát, mint sok más kortársa. És most pontosan ezt kaptuk, csupán a korábbi ripacskodás nélkül: a jól ismert mozdulatokat és gesztusokat. Igaz, jóval pocakosabb, mint bármikor korábban (ami teljesen érthetetlen, hiszen ők voltak annak idején a „gyúrós zenekar"), és valami nagyon bizarr frizurát visel, így kis hunyorgással egy körszakállas, egyéni ecsetfrizurás Berényi Miklós-hasonmásként is körül lehetne írni mostani külsejét. Ám ha nagyon őszinte akarok lenni, egészen különleges élmény volt konkrétan centikről figyelni azokat a jellegzetes mozdulatokat, amelyeket annak idején az MTV képernyőjén bámulhattunk.
A mai napig nem tudom eldönteni, hogy valóban jól érezték-e ők is magukat, vagy csak a végtelen profizmus hitette el velünk, hogy remekük szórakoznak, és jólesik eljátszaniuk/elénekelni a jól ismert dalokat. Nekünk elég volt ránézni John Moyerre (őt korábban az Adrenaline Mobbal már láthattuk Budapesten), aki egy személyben testesítette meg a rocksztárságot: a srác színpadra született, ez nem kérdés, pörgött-forgott, folyamatosan kontaktolt a közönséggel. Nem hiszem, hogy hosszan kellene ecsetelnem, mennyire felemelő volt hallani az O:M-ot így egyben, mindenféle felesleges színházasdi nélkül, és korántsem merült ki ebben minden, mivel kaptunk még az új lemezről három dalt (a kedvenceimet: Re-Inventing The Future, The Stranger, Burn), a The Warningról a Take Hold of the Flame-et, a One More Time-ot a Promised Landről, aztán a ráadásblokkban következett az én mennyei mannám: három Empire-dal (Empire, Jet City Woman, Silent Lucidity), majd abszolút kedvencem 1994-ből, a Damaged.
Semennyire nem érdekel továbbra sem a háttértörténet, nekem most pont elég volt, hogy A Hangot láthattam-hallhattam, és ugyan a magasakkal érthető okokból már ő is spórol, de a varázs nem kopott meg semennyire sem, és szeretném azt hinni, hogy nemcsak mi éreztük magunkat remekül azon az estén, hanem a színpadon lévők is. A 2010-es koncerten, Geoff utolsó budapesti fellépésén hervasztóan kevesen voltak a PeCsában, ahhoz képest most is hervasztóan kevesen voltak a hajón, a hangulat mégis fantasztikus volt, talán ez az intimebb környezet jobban is fekszik a jelenlegi formációnak, ki tudja. Én pedig egy másodpercig nem tiltakoznék, ha esetleg legközelebb az az ötletük támadna, hogy a teljes Empire lemezt adják elő akár ugyanezzel a formációval, ugyanúgy ott lennék az első sorban.