Koncert

Huszonegy éve nem volt Magyarországon Pretty Maids koncert, ami bődületesen nagy idő, főleg, ha tekintetbe vesszük, hogy hazánk a dán bandával egy kaliberű csapatok körében már közel sem számít feltérképezetlen területnek. Járt már nálunk a '80-as évek hősei közül többek között a Winger, a Dokken és a House Of Lords is, hogy a szintén dán és szintén kultikus D.A.D.-t már ne is említsem, Ronnie Atkinsék azonban az utóbbi két évtizedben elkerültek minket. Látva a koncert sikerét és a megjelentek lelkesedését, bízom benne, hogy mostantól gyakrabban üdvözölhetjük őket.

Megmondom őszintén, fogalmam sincs, hogy a bemelegítő Ales Brichta Project gárdája mit remél ettől a turnétól. Nem azért, mintha kifejezetten rosszak lettek volna (emlékszik még valaki az első House Of Lords buli „speciális vendégére", a Weenára?), de tény, hogy egy cseh nyelven éneklő csapat hazáján kívül halálra van ítélve. Márpedig a veretes hard rock dalok itt a banda anyanyelvén szólaltak meg, ami kifejezetten érdekessé tette előadásukat, de egyben azt is jelentette, hogy a megbízható élő teljesítmény ellenére lemezeik után bizony egy lélek sem fog kutakodni. A csapat a maga kissé amatőr módján nagyon szimpatikus, a Gyöngyhajú lány cseh verziója pedig vicces volt, de kizártnak tartom, hogy bármikor is ékes cseh nyelven elővezetett hard rock dalokat támadna kedvem hallgatni. A buli zárásaként, és az addigi program tökéletes ellenpontjaként előkapott Arakain (Ales Brichta énekes ebben a thrash bandában dalolt húsz évig) feldolgozás, a sikálós thrash Gladiator is kifejezetten mókásra sikeredett, de meggyőződésem, hogy ők is csak poénból tolták el. Sok mindent lehet mondani az Ales Brichta Project műsorára, de hogy szokványos vagy unalmas lett volna, azt semmiképp.

Annak ellenére, hogy a dán csapattal való kapcsolatom tizenhét évvel ezelőttre nyúlik vissza – ekkor másolta fel nekem egyik cimborám Rodeo című dalukat –, mégsem lettem diehard Pretty Maids fan. Bár klasszikus nótáikat ismerem, sőt, a Pandemonium lemezük kifejezetten nyerő nálam, mégsem ástam vissza a diszkográfiában, azaz megmaradtam koca-rajongónak. Október 6-án azonban megkaptam azt a plusz impulzust, amitől ez garantáltan változni fog. A veterán dán ötös ugyanis olyan ízig-vérig tökéletes bulit vezetett le a Barba Negra színpadán, amelynek hatására tuti, hogy jobban beleásom magam az életművükbe. Az idén kijött Motherland lemezt – tudom, óriási mulasztás, hogy eddig kimaradt – például tuti, hogy záros határidőn belül be kell gyűjtenem. Merthogy a Pretty Maids messze nem nosztalgiacsapat, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy a koncerten elhangzott nóták közül három is a Pandemonium lemezről csendült fel, a friss produkciót pedig négy tétel képviselte. Szó sem volt tehát arról, hogy a kötelező klasszikusok (Rodeo, Future World, Red Hot And Heavy) mellé csak mutatóba szúrnának be egy-két frissebb témát: a Pretty Maids teljes mellszélességgel kiáll az újkori lemezek mellett, és nagyon jól is teszi ezt.

Nyilván a régi rajongók nagy örömmel fogadták a klasszikus trackeket, de az újabb dalokat sem élvezték kevésbé, sőt, a legnagyobb ovációt egyértelműen az utolsó előttiként előadott, Pandemonium lemezes Little Drops Of Heaven váltotta ki. Ráadásul a buli első öt nótájából négy is az aktuális Motherlandről érkezett, de olyan pofátlanul fogós, már első hallásra az ember fülébe ragadó témákkal, mint az I See Ghosts, ezt nyugodt szívvel meg is tehetik. A láthatóan fanatikusokból álló, a színpad előtti részt szellősen bár, de nagyjából megtöltő, kiéhezett nézősereg a nyitó hangoktól kezdve óriási lelkesedéssel nézte végig a bulit, amely a bandára is hamar átragadt. Bár a legtöbbet Rene Shades bőgős mozgott a színpadon, a vezéregyéniség mégis egyértelműen a közte és a kissé egy elhízott Alec Baldwinra emlékeztető, mosolygós Ken Hammer között pörgő Ronnie Atkins volt. A jó Ronnie-n ugyan jócskán látszanak az elmúlt évek, de formája annak ellenére is tökéletes, hogy néhány hanggal egyértelműen meg kellett küzdenie. A vakítóan fehér fogai között félig kidugott nyelvvel elővezetett rekesztések némelyike nem jött könnyen, de dicséretére legyen mondva, hogy ha dagadó nyaki erekkel is, ám hamis hangok nélkül vezette le a bulit.

Bár a közönséggel messze Ronnie kommunikált a legtöbbet, láthatóan a többiek is élvezték a koncertet; rutinból elnyomott hakniról szó sem volt. Billentyűi mögött Morten Sandager ugyanúgy végiggrimaszolta a bulit, mint a cájg mögött némileg kevesebb térhez jutó, de roppant feszesen játszó Allan Tschicaja. Utóbbitól egy rövidke dobszólóra is futotta, míg társai szusszantak egyet a számomra egyértelmű csúcspontot jelentő It Comes At Night előtt. A zenei és vokális oldal tehát abszolút kifogástalan volt, de a csapat emberileg is jelesre vizsgázott. Az csak egy dolog, hogy több köbméternyi pengetőt és dobverőt szórtak be a buli alatt, de ezen felül voltak egyéb olyan apróságok is, amelyek roppant szimpatikussá tették őket a szememben. Az egyik ilyen az volt, amikor Ken Hammert hosszú pillanatokra teljesen lekötötte, hogy a bulit az első sorokból élvező, ránézésre tízévesforma kissrácnak is jusson pengető. Mikor vagy a harmadikat kapkodták el a srác elől, végül a közönség fölé behajolva sikerült egyet a kezébe nyomnia, amihez persze az is kellett, hogy a fiút az apja is felemelje. Nem nagy dolog ez, de biztos, hogy a kissrác egy életre szóló élménnyel lett gazdagabb, és egy koncert pont erről is kell, hogy szóljon.

Azt hiszem, abban minden megjelenttel egyetérthetünk, hogy a Pretty Maids másfél órányi programja egyetlen percnyi üresjárat nélkül ment le, és gyanítom, aki ott volt, úgy távozott a buli után, hogy ezt még egyszer, ugyanígy, akár már holnap megnézné. A veterán dánok ugyanis megmutatták, milyen egy tökéletes hard rock buli! Le a kalappal!

Fotó: Molek Csaba