Koncert

Húsz év irgalmatlanul hosszú idő, pláne úgy, hogy a Red Hot Chili Peppers karrierje egyetlen magyar koncertje óta főnixként támadt fel, és ismét megjárta azokat a csúcsokat, ahová egy zenekar alapvetően csak egyszer szokott feljutni – nekik pedig már korábban is megadatott ez a Blood Sugar Sex Magik lemezzel. Azóta persze ezt leszámítva is elképesztően sok minden történt Anthony Kiedisékkel, és a fentiekből következően a közönségük is elég alaposan átalakult, felhígult, megváltozott – ki-ki húzza alá a neki leginkább tetsző kifejezést. A Budapestre dupla arénakoncerttel visszatérő zenekar objektíven nézve remek formát mutatott az első estén, azonban a műsor összeállítása mindenképpen azoknak kedvezett, akik az 1999-ben kezdődött érájukat favorizálják. Vagyis aki valami ultrapörgős funkrock-orgiában reménykedett, az akár csalódottan is távozhatott, szimpatikus kiállás ide, imádnivaló ritmusszekció oda.

A Deap Vally nagyjából félórát kapott egy még kissé foghíjas aréna előtt a bemelegítésre, és végső soron kihozták belőle, amit lehetett. A két Los Angeles-i csaj duóban nyomja ének/gitár és dob felállásban, ami eleve meghatározza a stílust, illetve egyszersmind behatárolja a lehetőségeiket: koszos, faék egyszerűségű garázsrockot toltak, amiről – nyilván – a The White Stripes ugrik be leginkább az embernek, de akadtak zeppelines, illetve széttorzítottabb stoneres-füstös témáik is. Ebben az időkeretben szerintem egyáltalán nem voltak rosszak, bár hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem folyt egybe a műsor a végére, amiben a limitált eszköztár mellett Lindsey Troy egysíkú énekelőadása is igencsak közrejátszott. De akár úgy is tekinthetjük, hogy minden tökmindegy egy ilyen kaliberű előadó előtt, és igazából tényleg ez a helyzet: a nézők többsége természetesen magasról tett rá, ki erőlködik a deszkákon felvezetésként.

Nem igazán férhetett hozzá kétség, hogy a Red Hot Chili Peppers a mennybe megy majd Budapesten ezen az estén – ennyi év kihagyás után egyszerűen lehetetlen veszíteni, vagy legalábbis valami extrém elcseszés szükségeltetik hozzá. Ilyen természetesen nem történt, sőt, azt mondhatjuk, hogy a zenekar tulajdonképpen papírformát hozott: kiélvezték az első pillanattól kezdve roppant lelkes fogadtatást, és nem is okoztak csalódást a teltháznyi embernek. Bár az persze relatív, kinek mi a csalódás, viszont eleve naivitás volt azt feltételezni, hogy 2016-ban Anthony Kiedisék az első sikerkorszak klasszikusaira helyezik majd a hangsúlyt – még akkor is, ha egyébként a mai napig a Blood Sugar a közmegegyezéses alapklasszikus tőlük. Vagyis senkit sem érhetett különösebb meglepetésként, hogy a csapat ma már elsősorban a Californicationnel kezdődött éra zenei világát érzi magáénak. Aki pedig előzetesen böngészett setlisteket – vagyok annyira ünneprontó magammal szemben, és megtettem –, pláne tudhatta, mire számíthat: slágergyűjteményre javarészt az utolsó tizenhét év mindenhonnan folyó sikerdalaival, meg bónusznak pár régebbi darabbal. Ez pedig azt is magában kódolja, hogy a buli gyakorlatilag egyetlen pillanatra sem torkollott eszeveszett, slappelős-rappelős-pattogós funk/punk/rock-zúzdába, hanem sokkal inkább a Chili háziasszony-boldogító oldalát domborította ki.

Mielőtt a modern éra hívei rávetnék magukat a klaviatúrára, és elküldenének az anyámba, sietek megjegyezni: objektíven nézve kifejezetten jó koncertet adott a zenekar. A Red Hot Chili Peppers szintjén játszó csapatoknál eleve lakossági szórakoztatásról van szó, ami az irgalmatlan profizmust is magában foglalja: a banda bőven megszerezte a kellő rutint az elmúlt harminc évben ahhoz, hogy emberek tízezreit is lazán elszórakoztassa egyszerre, és így is tettek. Anthony Kiedis, Flea és Chad Smith eleve színpadra termett: hatalmas fazonok, akik önmagukban, saját jogukon is legendák mind, viszont emellett is megmaradtak szimpatikus, földön járó embereknek. Ezt az utóbbi napok velük kapcsolatos budapesti eseményei is szépen igazolták, és a deszkákon látva őket szintén csak pozitív benyomásokról tudok beszámolni: mindhárman olyan arcok, akikkel szívesen leülnél kicsit dumálni, és garantáltan tök jó fejek is lennének. Ez a napfényes kisugárzás áthatotta az egész koncertet, a felülről a nézőtérre belógatott többszáz fénycsővel produkált vizuális játékok, hullámzások-forgások pedig csak rátettek erre egy lapáttal. Ha nagyon olcsó akarok lenni, azt mondhatom, a californication-hatás ezen a szinten is abszolút működőképes.

A zenészi teljesítmények szintén nem igényelnek különösebb köröket. Lehet, hogy Flea játéka hallatán egy atomképzett jazztudós néhol a haját tépné, de a basszer a maga teljesen autodidakta módján kifejlesztett egy védjegyszerű, összekeverhetetlen stílust, amely ma is varázslatos, és az embernek az álla csattan tőle a padlón. Már csak miatta megérte volna eljönni, a szintén mágus Chaddel produkált összjátékról nem is beszélve. Kiedis esetében meg maradjunk annyiban, hogy az ugató-szóköpködő-rappelő vonalon kevés jobb akadt nála a fénykorában, hagyományos értelemben vett énekesként meg kevés rosszabb – viszont valahogy még ez sem tudott zavarni. Nyilván becsúsztak hamisságok most is bőven, de így is sokkal jobb teljesítményt nyújtott, mint amire előzetesen számítottam. A színpadi dumálást amúgy sem ő, sem Flea nem vitte túlzásba (bár utóbbi azért a vége felé elmondta: örül, hogy magyar lehet), végig a dalokra helyezték a fókuszt, és az erőteljes, tiszta hangzásnak köszönhetően tényleg nem érhette szó a ház elejét.

Aztán persze ha az ember a '90-es évek elejének MTV-jén szocializálódott, és ebből kifolyólag elsősorban a mai napig a Knock Me Down meg a Suck My Kiss jelenti számára a Chilit, nem pedig a Scar Tissue vagy főleg a Snow (Hey-Oh), akkor azért akadtak üresjáratok. Mivel ebbe a kategóriába tartozom, nem tagadom, bőven voltak pillanatok, amikor úgy éreztem: ha most egy koncertvideót néznék, tuti léptetnék. Az indítással semmi gond nem volt: a bizarr fúvós intró után jammelősen berobbanó banda a Can't Stop és a Dani California kettősével egyből az ujja köré csavarta a közönséget. Ezek a dalok élőben is remekül működtek, utána meg mindjárt jött a Scar Tissue, amit tényleg, szó szerint tizenakárhányezer ember énekelt együtt Anthonyval, és az ilyesmit akkor is borzongató átélni, ha magát a dalt amúgy nem kedvelem különösebben. De aztán a Dark Necessitiesszel áteveztek a friss The Getaway lemezhez, ami ugyebár finoman szólva sem a legjobbjuk, és az új anyagról emellett még további négy dal hangzott el a későbbiekben, súlyosbítva a szintén nem túl acélos I'm With You The Adventures Of Rain Dance Maggie-jével. Mindezek mellé odapakoltak néhány újabb korszakos témát (She's Only 18, Parallel Universe példának okáért), meg kuriózumnak a '87-es Me & My Friendset. Így még a By The Waynek is örültem, pedig amúgy ezért sem vagyok oda igazán. Viszont legalább felpörgött vele a motor. Na, hát utóbbi kettőhöz hasonló dinamikájú, lendületes témából kellett volna több.

Már legalábbis nekem, mert a közönség javarészén nem láttam, hogy ellenére lenne a menetrendszerűen következő újabb tinglitangli. Én viszont határozottan úgy éreztem, hogy bizonyos pontokon pusztán zeneileg leült a műsor a nagy dalolászásban. A csapat kiállása, Chad és Flea ritmusszekciója, illetve az említett fényjáték meg a pszichedelikus vetítések persze ezeket a pontokat is elvitték, de azért hadd fájjon már egy kicsit, hogy a mai Chili simán, tokkal-vonóval együtt kihagy a programból olyan világklasszis albumokat, mint a Mother's Milk vagy a One Hot Minute (oké, tudom, hogy utóbbi kakukktojás volt, de akkor is), és a Blood Sugart is mindössze két téma képviseli. Ezek közül az első természetesen a Josh Klinghoffer Beatles-játszadozásából kibontott Under The Bridge volt a rendes műsoridő vége felé közeledve, amely így is lazán az este leghatalmasabb együtténeklését hozta. Túljátszott dal vagy sem, itt azért a hideg futkosott a hátamon, nagyszerű volt hallani. A ráadás végén meg jött a Give It Away, a kelleténél egy árnyalattal visszafogottabban, de azért így is letaglózóan. Ez is kimondottan jólesett a fülemnek a sok 21. századi prüntyögős-melankolikus szám után.

Apropó, Josh Klinghoffer. Kerülgethetném a forró kását, de nem látom értelmét: az egész koncerten végig ordított, hogy ez a csávó egyszerűen kevés ebbe a zenekarba, és a látottak-hallottak alapján totálisan meg is értem, hogy ő maga bizonytalan, Kiedisnek meg hiányzik John Frusciante. Nyilván nagyban ízlés kérdése is az ilyesmi, de az például már-már bántónak tűnt, mennyire semmi köze nincs Josh barátunknak a szólózáshoz, hiába nem volt a Chili amúgy sosem virgázós banda. Frusciante ennek ellenére is összekeverhetetlen ízekkel, illetve ami még fontosabb, rengeteg lélekkel játszott, és amit ehhez képest Klinghoffer belebarbárkodott például a Scar Tissue-ba, az konkrétan felért egy bűnténnyel. És nem elszigetelt esetről beszélek, végig ebben a kockagurító, bárdolatlan stílusban nyomta. Különösen markáns volt a kontraszt, amikor Flea-vel jammelgettek, akinek kezében valósággal énekelt a basszusgitár, Klinghoffertől meg csupán némi szerencsétlen, görcsös nyifogtatásra futotta ennek kiegészítéseként.

Azt ugyanakkor nem szeretném, ha mindez fanyalgásnak tűnne, mert ahogy említettem, összességében jó hangulatú, jó hangzású, látványos koncertet adott a Red Hot Chili Peppers Budapesten, és aki velem ellentétben inkább a késői éra híve, az bizonyára a mennyországban érezte magát ezen az estén. Én továbbra is azt mondom, hogy egy Fight Like A Brave, egy Good Time Boys, egy The Righteous & The Wicked vagy urambocsá' egy Warped – netán mind együtt, mondjuk pár friss darab helyett... – hiányzik ebből a szettből, de ha félreteszem a személyes preferenciáimat, nincs miért panaszkodni. Az meg mindig öröm, ha egy rockzenekar behoz Magyarországon 25-30 ezer embert. Szóval örüljünk!