Felhozatalát tekintve tavaly óriásit lépett előre a Rockmaraton, idén pedig feltételezhetően az lehetett a szervezők elsődleges célja, hogy a jubileumi évet követő 2016-os csomag se jelentsen visszalépést. Bár még igencsak a fesztivál elején járunk, az nyugodtan kijelenthető, hogy a fellépőgárda semmivel sem gyengébb, mint legutóbb. Ráadásul nevéhez híven a Rockmaraton az év leghosszabb fesztiváljává nőtte ki magát, hiszen idén már kilenc estén keresztül válogathatunk a négy színpad kínálatából. Ugyan a sors úgy hozta, hogy minden nap nem tudunk jelen lenni a fesztiválon, de igyekszünk lehetőségeinkhez képest minél részletesebben tudósítani a Szalki-szigetről.
Bár a buli hivatalosan július 8-án, pénteken indult, ez a nap még inkább csak bemelegítő volt, hiszen a négy színpad közül mindössze kettő működött, és külföldi csapatok sem léptek még fel. A szombati programmal aztán alaposan bekezdtek a szervezők, hiszen a headliner At The Gates mellé a thrash-veterán Sodom, illetve az új-vonalas Toxic Holocaust is becsatlakozott, a hazai színtérről pedig két közönség-kedvenc, a Road és a Zorall is ezen a napon lépett fel.
Számomra az első koncertet az Ørdøg fellépése jelentette, akik 2014 végén, meglehetősen hirtelen bukkantak fel egy kiváló nagylemezzel. Annak ellenére, hogy akkor kapásból belopták magukat a szívembe, ez volt az első alkalom, hogy élőben láttam őket, ami tulajdonképpen nem is csoda, hiszen ahogy a frontember Vörös András is megjegyezte, finoman szólva sem játszanak sokat. Pedig megtehetnék, mert élőben is király a zenekar, András meg egyike a legkarizmatikusabb frontembereknek itthon. Toltak új nótát is, és elsőre a Mintha címet kapott friss szerzemény kevésbé tűnt nyakatekertnek, de így is nagyon működött. Állítólag nemsokára jön is a kettes anyag, ahogy az itt is gitározó Miki szerint az új Wackor is. Csak győzzük őket kivárni...
A nagyszínpadon hétkor nyitott az amerikai Toxic Holocaust, akiket bár hajlamosak vagyunk a fiatal thrash-bandák közé sorolni, már közel sem nevezhetőek pelyhesállúaknak. 1999-es megalakulásuk óta öt nagylemezen, négy EP-n és számos split cuccon vannak túl ugyanis, és remekül tolják az abszolút régisulisnak nevezhető thrash metalt. Annak ellenére, hogy lemezen meglehetősen egydimenziósnak találtam a zenéjüket, élőben meggyőzően domborítottak, bár sem a tűző napsütés, sem a vékonyka gitársound nem könnyítette meg a dolgukat. Néhány szám után aztán beállt elfogadhatóra a hangzás, de később a Sodom is ugyanazzal a problémával küzdött, mint ők: a hangos ének és a kissé túlvezérelt basszus mögött elég halkan zsizsegett csak a hathúros, így az veszett ki egy kicsit a zenéből, ami a thrash velejét jelenti: az erő. Nem volt különösebben katartikus így a koncert, bár a hármas minden tőlük telhetőt megtett, és a közönség is rögtön vette a lapot. A Rockmaratonnak amúgy is tán a legnagyobb erőssége, hogy még a legkisebb bandák műsorát is lelkes publikum figyeli, a toxikus trió számaival pedig egy nem is olyan kis mag képben is volt. Ez a zene nem feltétlenül való egy fesztivál napsütéses színpadára, de annyira jók így is voltak, hogy legközelebb is gondolkodás nélkül megnézem majd őket.
A Sodom kezdéséig volt még hátra egy óra, így átsétáltam a Rádió Rock színpadra, ahol Köteles Leander és átplasztikázott zenekara, a Leander Kills lépett fel, igen szépszámú publikum előtt. Leanderre sokan ráhúzták már a vizes lepedőt, és manapság is szinte kötelező őt fikázni, de a magam részéről még mindig nem értem, mi ennek az oka. Amellett, hogy profi produkciót nyújtottak, egyértelmű, hogy Leandernek saját, markáns stílusa van, úgy a zenét, mint a dalszövegeket tekintve, egy dalszerző esetében pedig pontosan ez a lényeg. Természetesen a Leander Kills élén sem bújik ki a bőréből, és társai is ugyanúgy kiválóan muzsikálnak, mint tették azt Vörös Attiláék nem is olyan régen. Balladákban pedig különösen erősek, és bár néha kicsit mesterkéltnek éreztem egy-egy mozdulatot vagy gesztust, ettől függetlenül egy kifejezetten jó koncertzenekart láttam.
Bár az At The Gatest is jó ideje szerettem volna már elcsípni élőben, a szombati nap fő vonzerejét számomra a gelsenkircheni bányász-thrash zászlóshajója, a Sodom jelentette. Ugyan a vezető német zenekarok jó része szinte hazajár Magyarországra, Angelripperéket elég ritkán lehet elcsípni itthon, így nem csoda, hogy a közönség nagyon várta őket. Tele is volt minden Sodom-pólókkal, és a moshpit is rögtön indult a nyitó In War And Pieces kezdő hangjaira. Pedig Onkel Tomék ekkor még kifejezetten gyatrán szóltak, a hiba pedig megint csak a gitárnál volt keresendő: Bernemann hangszerét gyakorlatilag kioltotta a hangosan búgó basszusgitár.
Odafent viszont vagy nem volt gond, vagy csak leszarták az öregek, de az biztos, hogy a kissé Lukács Lacira emlékeztető fizimiskájú, lelazult Angelripper vezetésével egy feelinges best ofot kaptunk, természetesen leginkább a Better Off Deadig tartó klasszikus szakasz dalaira koncentrálva, melyek közé csak pár frissebb darab csúszott be. A diszkográfia középső részén elhelyezkedő lemezeket teljesen hanyagolták, ami nem is feltétlenül baj, a többség úgyis a Sodomy And Lustért, a Nuclear Winterért, az Outbreak Of Evilért meg az Agent Orange-ért jött. A magam részéről leginkább a hatalmas circle pitet generáló Surfin' Birddel egybekötött, zseniális The Saw Is The Lawnak és az Onkel Tom régi magyar cimborájának ajánlott Remember The Fallennek örültem. A bő egy órás programba befért még az aktuális single Sacred Warpath, illetve pár meghatározó darab az utolsó lemezekről (Stigmatized, City Of God és M16), majd egy roppant energikus Ausgebombt zárta a műsort. A hetven perc, amit odafönt töltöttek, persze nem sok, és biztos mindenki hosszan tudná még sorolni, mi maradt ki (például a Bombenhagel, hogy csak egyetlen kihagyhatatlan klasszikust említsek), de így is öröm volt látni őket.
Az idei Rockmaraton egyik sajátossága, hogy úgy fonódnak egymás után a koncertek, mint Budán a villamos, ami egyrészről jó, hiszen a négy színpadon maximum két koncert zajlik párhuzamosan. Másrészről viszont, ha ebből a kettőből épp egyik sem kedvedre való, akkor egy-másfél órát dekkolhatsz a nagyszínpad következő fellépőjére várva. Az így nyakukba szakadt időt a fesztivál közönségének nagy része persze heves italozással ütötte el, aminek eredményeként az egy négyzetméterre jutó magzatpózok száma messze meghaladta az országos fesztivál-átlagot. A másik következménye az efféle lebonyolításnak, hogy a napi főattrakció minden este 23.30-kor lép színpadra, azaz fél órával később, mint ahogy mondjuk a Rock In Viennán befejeződtek anno a headliner-bulik. Ez amellett, hogy a zenekarokkal is kibaszás, véleményem szerint marketing szempontból sem jó húzás, mivel hétköznap erősen meggondolja az ember, hogy leugorjon-e egy-egy koncertre, ha annak vége után jó esetben fél kettőkor tud kigurulni a parkolóból, és hazafelé venni az irányt, hogy másnap hatkor kelhessen. Mivel a Road finoman szólva sem kötött le túlságosan, és volt még hátra másfél óra az At The Gatesig, belenéztem a számomra ezidáig totál ismeretlen Petofi műsorába, a látottakat pedig úgy tudnám legegyszerűbben összefoglalni, hogy fiatal kölkök zúznak veszettül a színpadon rövid, sokszor meglehetősen tufa, de hatásos HC-számokat. Összhatásában elég meggyőzőek voltak, de zenéjük még nem nevezhető kiemelkedőnek. Ígéretes zenekar, sok sikert nekik!
Annak ellenére, hogy nem vagyok különösebben rajongója a melodikus death metalnak, az At The Gates olyan banda, akiket látnom kellett élőben. Ikonikus, stílusteremtő, etalon – sokféle jelzővel illették már őket, és mind ül is, a legfontosabb azonban az, hogy koncertzenekarnak sem utolsók. Szépen ott is ragadtam a hetvenperces szett végéig, aminek legfőbb oka a leginkább amerikai kamionosra emlékeztető Tomas Lindberg volt, aki egymaga vitte hátán a produkciót. Míg a többiek a háttérbe húzódva, gyakorlatilag egy helyben állva muzsikálták végig a bulit (teszem hozzá: kiválóan és már-már a tökéletesség határát súroló precizitással), addig Lindberg végig gesztikulált, rohangászott és kezdettől kezében tartotta a közönséget. Meg persze hozta azokat az énektémákat, amik nem kevésbé fontos alkotóelemei az ATG muzsikájának, mint a jellegzetes gitárjáték.
Bár eredetileg másfél órásra hirdették meg a koncertet, végül körülbelül hetven percet nyomtak, nagyjából egyenlő arányban szemezgetve a Slaughter Of The Soulról és a visszatérő At War With Realityről, ezzel pedig majdnem ki is töltötték a teljes műsoridőt. Szerencsére náluk már fikarcnyi gond sem volt a hangzással, iszonyúan hasítottak a gitárok is, én pedig rádöbbentem: be kell gyűjtenem a teljes ATG-diszkográfiát!
(Folytatjuk.)
Fotó: Rockmaraton