Koncert

Emlékszem, első találkozásom a The Wall-lal egy gimnáziumi angol faktos órán történt, amikor gyakorlatilag azzal telt el a dupla óra, hogy megnéztük egy ezerszer átmásolt videókazettáról a '82-ben készült filmet. Ez akkoriban még nagy szám volt, beavatottaknak éreztük magunkat, hogy "mi már láttuk". Noha kimondottan nem volt kötelező megnézni, kevesen hagyták el az osztálytermet. Nem állítom, hogy túlságosan értettük volna, miről is szól, de a rendszerváltás előtt még ez is valamiféle lázadásnak tűnt, értelmezzük a Falat akárhogy is. Néhány animációs rész örökre beégett az agyamba, és ugyan akkor nekem a The Dark Side Of The Moon jobban tetszett, ennek lehet, annyi volt az oka, hogy az volt meg éppen bakeliten otthon.

Aztán eltelt számtalan esztendő és alkalmam nyílt élőben is átélni ezt a grandiózus előadást. Ahogy Draveczki kolléga írta a 2007-es koncertbeszámoló végén: Roger Waterst egyszer látni kell, főleg, ha a rocktörténelem egyik legmeghatározóbb albumát állítja éppen színpadra. Nem szeretném hosszan fejtegetni, miért van/volt/lesz felbecsülhetetlen jelentősége a The Wallnak, és az is teljesen mindegy jelen esetben, hogy az ősrajongók térdremegve várják a nagy zenekari összeborulást, azzal meg nyilvánvalóan mindenki tisztában van, hogy ez a koncert a megalomán Roger Watersről szól. Noha ami látványban és hangban körülveszi, egész szépen eltörpítette. És nem azért, mert az Aréna teljes szélességében felépítették A Falat.

Még így, jó pár órával az előadás után is csak keresgélem a szavakat, egészen egyszerűen nem lehet írott formában átadni, miért volt lenyűgöző és monumentális ez a kétszer ötven perc. Aki "átlagos koncertet" vagy netalán csak egy Roger Waters (és kísérőzenészei) koncertet várt volna, és fel volt háborodva a kvázi személytelenségen, az nagyon eltévedhetett. Ez az este a látványról és a hangról szólt, egyszerre volt mozi, színház, rockopera, musical, szemfényvesztés, olyan kompakt és minden részletre kiterjedően gazdag élményadag, amit nem igazán lehet mihez hasonlítani.

Ezen az estén rögtön az elején elhasználták a pirotechnikát, amit közvetlen közelről páratlan élmény volt átélni, a zenekart legtöbbször inkább sejteni lehetett, mint látni, de a dramaturgia által megkövetelt pillanatoknál megkapták a fejfényt a zenészek, énekesek, a teljesen felépülő falra vetített filmet a mai kor technikájának megfelelő animációval látták el – természetesen olykor belekeverve a klasszikus mozi részeit – amitől konkrétan térbelivé vált az a hatalmas sík felület, és egyes képsorok láttán konkrétan érezni lehetett, hogy na, most szippant be az az átok a fal minket is. A nézők felett hosszú percekig lebegő terjedelmes méretű, piros szemű, ám éjfekete vadmalac (és most tekintsünk el a rajta olvasható feliratok mélyelemzésétől), a fél Arénát átszelő helikopter, a térhatású hang, a megelevenedő, gigantikus méretű, világító szemű, mozgó figurák, az abonyi székhelyű Somogyi Iskola - Együtt a Gyermekekért alapítvány tizenhat lelkes pártfogoltja (egy életre szóló élmény lehetett a gyerekeknek az a pár perc a színpadon) mind hozzájárult ahhoz, hogy végig valahol a padlón keressem az állkapcsomat. Mert ez bizony élmény volt a javából.

Nem vártam, hogy a zenekar mást játsszon, mint ami a kötelező, nem érdekelt a félplayback, hogy a mára joviális öregúrrá formálódott Roger Waters esetleg nem élőben énekelt mindent. Azon sem ütköztem meg, hogy a falra vetített szöveges és képi üzenetek nagy része demagóg módon közvetíti Waters gondolatait -- úgyis mindenki számára világos, hogy ez a világ már rég a feje tetején ácsorog. Az sem érdekelt, hogy az óriási díszlet előtt/mellett bizony bolhányivá zsugorodtak az emberek. Én most nem Roger Waterst mentem megnézni, hanem A Falat. És bizony rég – vagy talán még sosem – láttam teljes teltházat az Arénában, bár az embermassza lassan szentjánosbogarak gyülekezőhelyévé válik a nonstop világító mobilok és fényképezőgépek miatt. Persze, mindenkinek kell a személyes élmény, de nem az a legszemélyesebb, ha valaki elmegy megnézni/meghallgatni, átadja magát az élménynek, és nem azzal vonja el a figyelmét, hogy melyik gombot nyomja meg a fényképezőgépen, amivel nézhetetlen minőségű képeket és videókat csinál?

Ám mielőtt beleborulnék a saját észosztásomba, így a végén annyit még hozzáfűznék, hogy szívesen megnézném DVD-n is, ahogy leomlik a fal, noha azt a pár ottani másodpercet semmi sem tudja pótolni vagy megközelíteni. Most mondjam azt én is, hogy "Roger Waterst egyszer látni kell"?...

További fotók:
Roger Waters